Akik nem hibázhatnak

Magyarországon az embermentés kötelezettségét már Mária Terézia királynő törvénybe foglalta. A Kresz Géza által létrehozott Budapesti Önkéntes Mentő Egylet mintájára (amelynek első lófogatú mentőkocsija 1887. május 10-én indult el), Európában másodikként önkéntes társadalmi mentőegyesületek jöttek létre. A mentés ügye 1948. május 10-én, az Országos Mentőszolgálat megalapításával vált állami feladattá. Hetven éve ezen a napon ünnepeljük a mentők napját.

A fejlődést a számok tükrében is értékelhetjük: amíg hetven éve 76 mentőállomáson 359 mentődolgozó látta el feladatát, addig jelenleg 230 mentőállomáson mintegy 7000 mentődolgozó tevékenykedik. Közöttük a Sajószentpéteri Mentőállomással, ahol Albert Tamás állomásvezető irányítása mellett egy modern, jól felszerelt Volkswagen Crafter mentőkocsi, 5 fő szakképzett mentőápoló, és 5 fő gépkocsivezető áll a nap 24 órájában Sajószentpéter és környéke lakóinak szolgálatban.

Május 10-én, a hetvenedik születésnapon is szélesre tárta kapuit a mentőállomás, hogy a hagyományoknak megfelelően néhány órában – a készenlét fenntartása mellett – Sajószentpéter óvodásait és iskolásait, több száz gyermeket lássanak vendégül. Az állomás, és munkájuk bemutatásán túl azért is, hogy felhívják a figyelmet az egészségtudatosságra, s arra, hogy bajban hogyan tudnak akár már ők is segíteni, életet menteni. Hogy egyszer talán közülük kerülhessenek ki az utódaik. Ehhez az idei nyílt napon is rendelkezésre állt a saját gépkocsijuk mellett egy kazincbarcikai egység, valamint a megyei gyermekmentő szolgálat kiválóan felszerelt kocsija. Az újraélesztést a gyakorló bábun mutatták be, és a gyerekek közül sokan éltek a gyakorlás lehetőségével, és egy egészségügyi és elsősegély teszt kitöltésével játékosan tanulhattak is ezen a napon. A szolgálat törvényben szabályozott alapfeladata ugyanis (a sürgősségi betegellátás első lépcsőjének számító mentés, az őrzött betegszállítás mellett) az életmentés (oxyológia) tudományának oktatása is, amely iránt az állomásvezető mindig is elhivatottságot érzett. Bizonyítja ezt az is, hogy néhány nap múlva ő megy az iskolásainkhoz egy érzékenyítő, pályaorientációs napra – megfogalmazása szerint – magot hinteni.

Kérdésemre elmondta, hogy az egységes segélyhívó rendszer (112-es hívószám) bevezetésének hasznát nem igen látják. Elégedetten számolt be arról, hogy a tavalyi nyílt nap óta sincsenek létszám gondjaik, anyagi megbecsülésük és a felszereltségük fejlesztésével is elégedettek lehetnek. Azzal viszont már kevésbé, hogy nekik is egyre gyakrabban kell segíteniük a kábítószerek (elsősorban a herbál) okozta eszméletvesztésig is fajuló tudatzavarba, és a vele járó, emberhez méltatlan állapotba került fiatalokon. És sajnos ez az év sem múlt el anélkül, hogy kis gyermeket, csecsemőt ne kellett volna menteniük, újraéleszteniük. Ezt mindig a legnagyobb emberi próbatételként élik meg, ők nem hibázhatnak.

A kitöltött tesztek és a gyerekek szóbeli kérdései is azt igazolták, hogy érdemes energiát fektetni a nyílt napok szervezésébe, hiszen egyre több gyermek – a sajnálatosan valamilyen (leggyakrabban cukor-) betegséggel együtt élőkön kívül is – egyre több dologgal tisztában van az egészségügyi kérdésékkel kapcsolatban.

Ez amellett, hogy most a vendéglátóktól elismerésként apró ajándékokkal járt, majd felnőtt életükben is hasznukra válik. Ha a felelősök nem is, ők legalább azzal, hogy egészségtudatossá válnak, megteszik az első lépést egy egészségesebb Magyarország irányába.

Kiss Barnabás