Élet, fény, képek

Kulturális hírek

A mű kéziratának tanúsága szerint 195 éve, hogy 1823. január 22-én végzett Kölcsey Ferenc a „Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból” című versének tisztázatával. Farsang Árpád zongoraművész javaslatára 1989 óta ez a nap lett a Magyar Kultúra Napja.

Erre emlékeztek Sajószentpéteren január 20-án (szombaton) a városi könyvtárban a Sajószentpéteri Irodalmi Kör irodalmi matinéján, ahol versekkel idézték meg a kor hangulatát. A saját költemények mellett természetesen Lévay József sem maradhatott említés nélkül, csatlakoztak a kezdeményezéshez: az ez évi rendezvényeik a Lévay centenárium jegyében szerveződjenek, és ezeken a költő minél több műve hangozzon el.

Hétfőn 16.00 órakor a Kulturális Központ galériájában kiállítás nyílt az egykor a városban élt, hozzá ma is erős szálakkal kötődő fotóriporter, Laczó József munkáiból. Aki 1955-ben tanulta ki a fényképész szakmát, 1969-ben a Borsod Megyei Lapkiadó Vállalat állományába kerülve a Borsodi Bányász szerkesztőségének újságíró gyakornoka, 1972-től a vezető megyei lap, az Észak-Magyarország fotóriportere, majd 1985-ben a fotórovatának vezetője. 1997-től nyugdíjazásáig (1998) Új Észak című lapnál töltötte be ugyanezt a pozíciót. Fotóriporteri tevékenysége következtében számos hazai és nemzetközi fotópályázaton, kiállításon jelent meg képeivel, Lipcse különdíját, majd az 1977. évi fotografikai biennálén Európa különdíját is elnyerte.

A nálunk február 16-ig látogatható kiállítás a Miskolci Herman Ottó Múzeum által őrzött – és megyei kordokumentumnak számító – sajtófotó kincs egy nagyon apró töredéke.

A tárlatmegnyitón először Goór Kristóf, hetedik osztályos tanuló szavalta el Kölcsey ünnepi versét, majd Buzafalvi Győző újságíró néhány szóban ismertette a fotóriporter pályáját, azt a közeget, amelyből látásmódját, elhivatottságát, precíz szorgalmát, tisztességét is merítette. A jövőbe mutató alkotásokat így ajánlotta: nem túlzás állítani róla, hogy ő a fotográfia Arany Jánosa, aki csendben szemrevételezi a látottakat, és közben remekműveket alkot. Nem szalad el mellette a világ, fotói túlmutatnak a pillanatnyi látványvilágon.

Az alkotó a nyolcvan éve bölcsességének esszenciáját nyújtva köszönte meg az érdeklődést: „Mindenki tudja, hogy a fotóriporter nem a szavak embere. Beszéljenek helyette a fotók.”

És a fényképek valóban mindent elmondanak róla, és a korról, a tájról, a megye életéről, az itt élő emberekről. Mert a tűzoltó, vagy a jégbefagyott motorkerékpáros – akik emberfeletti küzdelmet vívnak az elemekkel – ugyanúgy mi vagyunk, mint a cigarettára gyújtó bányász, a hálót vető halász, az élete hárítása közben megörökített futballkapus, a kíváncsi gyermeklány, vagy a száz éve minden pillanatát arcbőre ráncaiba vésve hordozó falusi öregasszony. De nem csupán egy pillanatát örökíti meg a téli borsodi tájnak sem a kép, tovább mesél: a hótakaró alatt ott érezzük a tavaszt, az életet, a jövőt. Fekete-fehér képei, a fények és árnyak olyan erővel jelenítik meg a nagyon is színes világunk fájdalmait, örömeit, hogy hatása elől képtelen kitérni a szemlélő. De nem is kell, hiszen éppen ez a sajtófotó küldetése: érezd magad a helyszínen, az események közepében. Ezt persze jól csak akkor töltheti be, ha ennyire őszinte, manipulációktól mentes (ma sajnos nem mindenhol eléggé magasak a szakmai-erkölcsi gátak) pillanatképek születnek, hogy évek múltán valódi kordokumentummá, történelemmé állhassanak össze. A jó fotó az esztétikai élmény nyújtása mellett történetet mesél el, mint egy vers, rá nézve is igaznak kell lennie a költő intelmének: „az igazat mondd, ne csak a valódit”.

Kiss Barnabás

fotógaléria megtekintése