Kultusz és felejtés

Kulturális hírek

Lévay József halálának századik évfordulójára ebben az évben emlékezünk. Élete igazából két városhoz kötődött: Sajószentpéterhez, ahol született és nyugszik, valamint Miskolchoz, ahol pályafutása kiteljesedhetett. A centenáriumra négy miskolci intézet a költő és politikus hozzáférhető hagyatékának feldolgozásával és közreadásával készült. Ennek része dr. Porkoláb Tibor irodalomtörténész „Kultusz és felejtés” című könyve, amelyet december végén mutatott be Sajószentpéteren, méltatlan érdeklődés mellett.

Lévay József a magyar irodalom páratlanul hosszú életű költője két évvel később születik Petőfinél, és fél évvel korábban hal meg Adynál. Az alkotó életszakasza hét és fél évtizedet ölel fel: első versei (A vitéz, Koszorú, Éjjel) 1843-ban jelennek meg a Regélő Pesti Divatlapban, az utolsót 1918-ban néhány nappal a halála előtt veti papírra.

Ezt a hosszú életet és költői pályát teljes egészében átfogó, tudományos igényű összefoglaló mű azonban soha nem készült. Az első (pozitivista) monográfia még életében készül: 1906-ban jelenik meg Zsigmond Ferenc bölcsészdoktori értekezéseként a „Lévay József élete és költészete”, majd 1988-ban Miklós Róbert „Lévay József életútja” című biográfiája csupán Lévay elbeszélésére támaszkodó életrajzok, hiányzik belőlük az összefüggések keresése, az életpálya értelmezése.

A most megjelent kötet részben ezt igyekszik pótolni. Ahogy a szerző is írja: az irodalomtörténet-írás Lévay Józsefet az „Arany-kör”, az „irodalmi Deák-párt”, a „népnemzeti iskola” másodvonalának tisztes, ám kevéssé izgalmas lírikusaként, irodalmunk talán egyetlen boldog költőjeként tartja számon.

Sokkal izgalmasabbnak véli megválaszolni azt a kérdést, hogy a költőt, aki naplójában, és verseiben magát nagyon szerény (nem a mai értelemben vett) dilettánsnak tekintve az irodalom másodvonalába sorolja, mitől övezhet olyan – a társadalom minden rétegét átfogó – kultusz, mint Lévayt. Nagyon sok elismerésben részesül (az akadémia tagja, a királytól olyan elismerést kap, mint az irodalmárok közül csupán kevesek, díszdoktorává választja a pesti tudományegyetem, helyi elismerések sorával halmozzák el). Mintha a költői teljesítmény nem állna arányban az elismeréssel. Erre próbál válaszokat, magyarázatokat kapni: mi a társadalmi funkciója, miért olyan fontos ő a kortársi társadalomnak, miért alakul ki kultusza? Hogyan történhet meg először a Kisfaludy Társasággal, hogy testületileg ők utaznak le 1911. november 19-én Miskolcra, hogy lakóhelyén köszöntsék a félszáz éves tagsága alkalmából Lévayt, és az ünneplésen szinte az egész város jelen van.

A könyv nem ítélkezik, inkább megérteni kívánja a jelenségeket. Azt tartja érdekesnek, hogy milyen jelentéssel töltik fel, és használják, sajátítják ki Lévay figuráját. Arra a megállapításra jut, hogy a válasz, mint ahogy az egész felfoghatatlan ünneplés és tisztelet két fogalom (irodalmi toposz) köré épül: a Mikes költője és az irodalom nesztora.

Mikes (aki még a fejedelmet is túlélve utolsóként hal meg Rodostóban) visszahat Lévay személyére is: ő is mindenkit túlél. Ugyanez vonatkozik a nesztor fogalomra: ő az, aki még kezet fogott Petőfi Sándorral. Akkor növekszik jelentősége, alakul ki a kultusz körülötte, amikor mindenki elkezd kihalni mellőle. Személyében ő jeleníti meg a XX. században a magyar irodalom aranykorát, rajta keresztül kapcsolatot teremthetünk Petőfivel, Arannyal.

A kötet másik része Lévay munkáinak két olyan területét is bemutatja, amelyről eddig nem is tudtunk, vagy amely mára a feledés homályába veszett: az anonim kritikái, valamint az emlékódái és emlékbeszédei. Pedig e kettő segít igazán megérteni azt a kultuszt, amely személyét övezte a második világháború kezdetéig, és talán ezzel együtt az ezt követő felejtést is.

Ajánlom mindenkinek ezt a tudományos igénnyel feltárt, de a lehetőség szerint közérthetően megfogalmazott művet, aki szeretne többet tudni városunk nagy szülöttéről.

Kiss Barnabás

 

Lévay József – Mikes

Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül
A bujdosók közül,
Nagy Törökországban;
Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!

Peregnek a fákról az őszi levelek,
Kit erre, kit arra kergetnek a szelek,
S más vidékre száll a
Csevegő madárka
Nagy Törökországból;
Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,
Melyik szögletébe a széles világnak
Idegen hazámból?

Zágon felé mutat egy halovány csillag,
Hol a bércek fején hókorona csillog
S a bércek aljában
Tavaszi pompában
Virágok feselnek…
Erdély felé mutat, hol minden virágon
Tarka pillangóként első ifjúságom
Emléki repkednek!

Ah! mért nem szállhatok hozzád, szülőföldem,
Mikor minden bokrod régi ismerősem!
Mért vagy szolgaságban,
Gyászos rabigában
Oly hosszú időkig!?
Ha feléd indulok, lelkem visszatartja
Az édes szabadság bűvös-bájos karja.
Vissza mind a sírig.

Itt eszem kenyerét a török császárnak,
Ablakomra titkos poroszlók nem járnak
Éjjeli setétben
Hallgatni beszédem
Beárulás végett…
Magános fa vagyok, melyre villám szakad,
Melyet vihar tördel, de legalább szabad
Levegővel élhet.

S egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását.
Egyedül, egyedül
A bujdosók közül,
Nagy Törökországban;
Körülöttem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!