Lévay, a műfordító

Kulturális hírek

„Az ép műösztön, a formaközvetítő képesség s a *népnemzeti* irányzat kulturális programja fordította figyelmét a műfordításra” – olvashatjuk a sokoldalú irodalmár Lévay Józsefről „A magyar irodalom arcképcsarnoka” című kötetben.

A műfordítói tevékenység alapjaihoz – ezúttal is – a gimnáziumi évekig kell visszamennünk az időben.

Lévay a Visszatekintésben írja:
„Hosszú megfontolás után 1836 szeptemberében felvétettek a miskolci ref. lyceum 4. osztályába. Hogy ez sikerrel történhessék, Sipos Sámuel rektor [a népiskolában a nagy classisban tanító vénebb pataki diák] uram pár hónap alatt bevezetett a latin nyelv elemeibe. (…) A tanítás nyelve iskolánkban már akkor általában a magyar volt. Én latinul egyebet nem igen tanultam, mint a latin nyelvtan, illetve prosodia szabályait és mythológiát, de azért a Syntaxista classisban már latinul kellett egymással beszélnünk. A latin nyelv tanítása minden osztályon végigkísért bennünket. Fordítgattunk hetenként latinból magyarra, magyarról latinra, néha önállóan is fogalmaztunk. Fokozatos egymásutánban olvastuk a költők közül Ovidiust, Horatiust,Virgiliust, a prózaírók közül Cicerót, Sallustiust, Tacitust és Líviust.”

Később a német nyelvben is nagyobb jártasságra akar szert tenni:
„Elhatároztam tehát, hogy jogász leszek s jogászi iskolai évet a kézsmárki evangélikus lyceumban töltöm, részint a német nyelv kedvéért, melyet eddig főleg magánszorgalom útján csak könyvek olvasásáig vittem, élő beszéd nélkül… szándékom volt másfél hónapot a német nyelv gyakorlása végett valamely szepességi kis városban tölteni… bár ezt nem segítette elő a magyarosodás terjedése, mely akkor már Szepesszombaton is hódított.”

Pozsonyi tartózkodásuk alatt példaképe is:
„Egy alkalommal Szemere bejött a szobánkba s hozzám fordulva így szólt: Maga, hallom, versírással is foglalkozik. Szép, szép. Ajánlom, tanulmányozza a francia költőket, kivált Bérangert.”

A szabadságharc bukása után, újságíróként jártasnak kellett lennie a világirodalomban is:
„Barátai, különösen Székely József bátorítására Pestre utazott, hol a Császár Ferencz által alapított és szerkesztett Pesti Naplónál nyert alkalmazást, mint ujdonság- és tárczaíró. Ez idő alatt jutott a német, franczia és angol költők ismeretéhez.” – írta róla Szinnyei József (Magyar írók élete és munkái).

A Kisfaludy Társaság nagy figyelmet fordított a világirodalom értékesnek ítélt kincseinek magyar nyelvre történő átültetésére, az ebben szerepet vállaló Lévay Józsefnek köszönhetjük – a teljesség igénye nélkül – az alábbi művek magyar fordításait:
Shakespeare-től:
1. Titus Adronicus. 1865. (Shakespeare minden munkái IV.)
2. A makranczos hölgy. 1866. (Shakespeare minden munkái VII. – 1868. szeptember 11-én a Nemzeti Színházban vitték színre.)
3. Vizkereszt vagy A mit akartok. 1871. (Shakespeare minden munkái XI. – 1879. október 26-án, a Nemzeti Színházban mutatták be.)
4. IV. Henrik király. 1867. (Shakespeare minden munkái XV.)
5. V. Henrik király. 1870. (Shakespeare minden munkái XVI.)
Moliére-től:
1. Mélicerte. 1881. (Moliére vígjátékai IX.)
2. Psyche,
Don Juan,
Víg pásztorjáték,
Versaillesi rögtönzés. 1883. (Moliére vígjátékai X.)

A Budapesti Szemlében 1873-tól a mintegy kétszáz saját költeménye mellett angol és skót népballadák, és olyan versek fordításai is megjelentek, mint Edgar Allan Poe: A holló (1882.), Longfellow: A befogott Pegazus (1875.), valamint Goethe: A választotthoz (1897.).

Fordítja a francia Béranger dalait, és a Szemle hasábjain a „skót Petőfi”, Burns számos versét (Ami Andrew Lang, skót etnográfus szavait figyelembe véve bátor tett volt: „Az angol olvasók számára Robert Burns szükségképpen idegen klasszikus.”). 1881-ben a lapban megjelenő műbírálat a „Dunbár Fáni”-ról így ír: „Ha Burns eredetijével összevetjük, azt fogjuk találni, hogy nem másolata, hanem édes testvére. Olyanféle szép költemény, mint Petőfi Alkuja. Csakhogy benne a tűzvérű, nagy szavú juhászlegény szelídebb társa beszél”. Ezeket a Lévay fordításokat önálló kötetbe foglalva „Burns Róbert költeményei” címmel 1893-ban a Kisfaludy Társaság kiadja.

1893. június 13-án kelt naplóbejegyzésében pedig egy családi gyász kapcsán írja Lévay:
„Igen alkalomszerű lesz, hogy kezökbe adjam legközelebb Seneca Vigasztalásait, melyeket a múlt nyáron fordíték legnagyobb részt magam is vigasztalás után epekedvén, s melyek e napokban látnak világot az „Olcsó Könyvtár” folyamában…”

Kiss Barnabás


Edgar Allan Poe: A holló

(fordította: Lévay József)

Egyszer néma rideg éjen ültem elmerülve mélyen
Álmodozva valamely rég elfelejtett éneken…
Bólingattam félálomban – ím egyszerre ajtóm koppan,
Félénk lépés zaja dobban – dobban halkan, csöndesen.
“Látogató – gondolám – ki ajtómhoz jött csöndesen,
Az lesz, egyéb semmisem.”

Ah! oly jól emlékszem még én: – késő volt, december végén,
Minden üszök hamvig égvén – árnya rezgett rémesen.
Úgy vártam s késett a hajnal! Könyveim – bár nagy halommal –
Nem bírtak a fájdalommal – érted, elhalt kedvesem!
Kit Lenórának neveznek az angyalok odafenn,
Itt örökre névtelen!

De az ajtó s ablakoknak függönyei mind susogtak,
S ismeretlen rémülettel foglalák el kebelem.
S hogy legyőzhessem magamban a félelmet, váltig mondtam:
“Látogató csak, ki ott van, ajtóm előtt csöndesen,
Valami elkésett utas vár az ajtón csöndesen; –
Az lesz, egyéb semmisem!”

S lelkem rögtön megerősbül, kikelvén a kétkedésbül,
S “Uram” – szólék, – “vagy nemes hölgy! bocsásson meg kegyesen,
Megvallom itt bólingattam, kegyed meg oly szépen, halkan,
Lehető legfinomabban kopogtatott csendesen,
Alig tudtam: jól hallék-e?” S ajtót nyitok sebesen –
– Nagy sötét, más semmisem!

S kibámulva a sötétbe, csodálkozva, várva, félve,
Álltam, álmot látva, mit még sohsem látott földi szem;
De a csönd még egyre tarta, nesz, se’ szó azt nem zavarta,
Csak az egy “Lenóra”-hangra (amint halkan tördelem)
Csak az egy “Lenóra”-hangra szólt a visszhang szüntelen;
– Csak e hang, más semmisem!

S visszafordulék szobámba – egész lelkem izzó lángba’,
S újra hallom amint dobban – most már jobban kiveszem.
“Úgy van, bizonyára” – mondtam – “valami van ablakomban,
Hadd nézem meg: mi az ottan? – most e titkot kilesem –
Nyugton légy egy percre szívem – most e titkot kilesem!”
– Csak a szél, más semmisem!

Kinyitám az ablak szárnyát – és azonnal nyílatán át
Százados holló csapott be, komoran, nehézkesen.
Anélkül hogy meghajolna, sem köszönve se’ nem szólva,
Mintha az úr ő lett volna, csak leszállt negédesen,
Ajtóm felett egy szobor volt, arra szállt egyenesen,
Rászállt, ráült nesztelen!

A setét madár mikép ül, nem nézhettem mosoly nélkül,
Komoly büszke méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
– Bár ütött-kopott ruhába’ – gondolám – nem vagy te kába,
Vén botor, nem jösz hiába, éjlakodból oda-lenn,
Szólj! neved mi, hogyha honn vagy alvilági helyeden?
Szólt a madár: “Sohasem!”

Csak bámultam e bolondot, hogy oly tiszta hangot mondott,
Bár szavában, bizonyára, kevés volt az értelem.
De példátlan ily madár, mely szobádba, mit négy fal zár el,
Ajtódnak fölébe száll fel – s ott ül jó magas helyen,
S nevét mondja, hogyha kérded, biztos helyén ülve fenn;
És a neve: “Sohasem.”

És a holló ülve helybe’ csak az egy szót ismételve,
Mintha abban volna lelke kifejezve teljesen.
Azután egyet se szóla, – meg se’ rezzent szárnya tolla,
S én sugám (inkább gondolva): “Minden elhagy, istenem!
Marad-é csak egy barátom? Lehet-é reménylenem?”
A madár szólt: “Sohasem.”

Megrendültem, hogy talál az én sóhajomra a válasz,
Ámde – ezt sugá a kétely – nem tud ez mást, úgy hiszem.
Erre tanitá gazdája, kit kitartó sors viszálya
Addig ülde, addig hánya, míg ezt dallá szüntelen –
Tört reménye omladékin ezt sohajtá szüntelen:
“Soha – soha – sohasem!”

Rám a holló merőn nézve, engem is mosolyra készte,
S oda ültem ellenébe, ő meg szembe ült velem.
Én magam’ pamlagra vetve, képzeletről képzeletre
Szálla elmém önfeledve, és azon törém fejem’:
Hogy e rémes, vijjogó, vad, kopott holló, szüntelen
Mért kiáltja “sohasem”?

Ezt találgatám magamban, a holló előtt azonban
Róla egy hangot se’ mondtam, s ő csak nézett mereven.
S kedvesem nevét sohajtván, fejem’ a vánkosra hajtám,
Melynek puha bársony habját – érinteni kedvesem
Ah! nem fogja sohasem

S mintha most a szagos légbe’ – láthatatlan tömjén égne
S angyaloknak zengne lépte – szétszórt virágkelyheken…
“Ah – rebegtem – tán az isten küld angyalt, hogy megenyhítsen,
S melyre földön balzsam nincsen – a bú feledve legyen!
Idd ki a felejtés kelyhét, búd enyhet lel csöppiben!”
Szólt a holló: “Sohasem!”

“Jós! – kiálték – bárki légy te, angyal, ördög madárképbe’,
Vagy vihartól űzetél be, pihenni az enyhelyen!
Bár elhagyva, nem leverve – kifáradva a keservbe’,
Most felelj meg nékem erre, könyörgök s követelem:
Van-e balzsam Gíleádban – s én valaha föllelem?”
Szólt a holló: “Sohasem!”

“Jós! – kiálték – bárki légy te, angyal, ördög madárképbe’
Hogyha van hited az égbe’ – és egy istent félsz velem:
Szólj e szívhez keservében, – lesz-e ama boldog éden,
Ahol egyesítve légyen, kedvesével, végtelen, –
Kit Lenórának neveznek az angyalok odafenn?”
Szólt a holló: “Sohasem!”

“Menj tehát, pusztulj azonnal!” – kiálték rá fájdalommal,
“Vessz örökre semmiségbe, a pokoli éjjelen!
Ne maradjon itt egyetlen toll, emlékeztetni engem,
Hogy fölverted néma csendem – szállj tovább, szállj hirtelen,
Vond ki körmedet szivemből, bár szakadjon véresen!”
Szólt a holló: “Sohasem!”

S barna szárnya meg se lendül, mind csak ott ül, mind csak fent ül,
Akármerre fordulok, csak szemben ül mindig velem.
Szemei meredt világa, mint kisértet rémes árnya,
S körülötte a bús lámpa fénye reszket kétesen,
S lelkem – ah! e néma árnytól, mely körülleng rémesen –
Nem menekszik – sohasem!