Lévay emlékév: február

Kulturális hírek

Folytatódjon városunk nagy szülötte, az irodalmár és politikus, Borsod vármegye patriarchája, Lévay József halála századik évfordulójáról történő megemlékezésünk. Ezúttal elevenítsünk fel az életmű február hónaphoz köthető néhány eseményét.

Lévay József életrajzából az alábbi néhány eseményt emelném ki:
– 1825. február 2-án kötöttek házasságot a költő szülei: Lévay Péter és Dobai Szabó Julianna.
– 1803. február 9-én született édesapja, Lévay Péter.
– Arany János egy 1881. február 21-én kelt levélben köszöni meg a „Lévay József összes költeményei” című két kötetes műből kapott ajándékpéldányt.
A költő által kronologikus sorrendbe szedett versek közül az első kötetben az l846-l853 és az 1854-1864 között, a második kötetben ismét az 1854-1864, majd az 1865-1880 évek között született alkotások szerepelnek, néhány pályakezdőként megjelentetett, valamint forradalmi ihletésű költemény kivételével. A Franklin-Társulatnál megjelent kötetekből barátjának, Arany Jánosnak is elküldött egy-egy példányt, aki február 21-én kelt rövid levelében így köszönte meg azokat:
„Kedves Barátom! Vettem szép könyveidet, és köszönöm. Tartalmukra nézve ugyan még keveset mondhatok, mert kivéve amit a régi kötetből, s azóta is innen-onnan ismerek, a többit nem tudom, mikor olvashatom el személyesen; de a kiállítások igazán elegáns, becsületére válik a Franklinnak. Ezt nem értem arcképedre, mely a komorságig komoly, hiányzik belőle a te mosolygásod és jó színed, melyet hogy az Isten tartson meg a valóságban, hosszú, hosszú ideig, szívemből óhajtom. Fogadd mindhármunk meleg üdvözlését! Barátod Arany János.”
– Az 1892. október 24-től 1917. március 4-ig vezetett, „Szentpéteri üres fészek” címmel megjelent naplójának február hónapban született első bejegyzése (1895.február 16.):
„A múlt évi november 2. óta mai napig nem láttak engem sem e lapok, sem ez a kegyelet által megszentelt kis hajlék. Alig történt a harminc-negyven év óta csak egyszer is, hogy ily huzamos ideig maradtam volna távol tőle. Nagyot fordult velem a sors kereke. Nyakamba akasztották az alispáni hivatalt , és annak díszéül még a „Vaskorona-rendet” is. Ki kellett állanom mind a kettőnek fárasztó izgalmait, a dicsőíttetést, a tömjénfüstöt, melyekhez teljességgel nincs alkotva az én gyomrom. Tűrnöm kell, hogy vénségemre divatba jöttem, hogy megrozzant vállaimra fiatal erő terheit rakják. Mind a dicsőséget, mind annak terheit a ti sírkövetek lábánál teszem le, édes jó öreg szüleim! Látom tisztes, jóságos arcotokon a szeretet büszkeségét, örvendezését, biztatását – érzem fölöttem folyvást őrködő szellemetek áldását.
Ma éppen édesanyám névnapján jegyzem ide e sorokat. Míg élt, nem volt szokásom különösebben megemlékezni erről a napról. Most, mikor ő már nincsen többé, ez is rágondolni késztet, s becsesb előttem, mint a többi nap; minden értéktelen apróságot is drága emlék gyanánt őrzünk a halottól, akit életében fölötte igen szerettünk.”
– Egy 1917. február 11-én kelt bejegyzés részlete:
„… Úgy éreztem s úgy érzem ma is, hogy az Arany bölcsője után nem nyújt már nekem a Múzsa valami figyelemre méltót. Nem várom tőle, nem is zaklatom érte. Azonban még mindig jelentkezik nálam valami utórezgése s valami ösztön, hogy azt leírjam. Legközelebb a szentpéteri templomról írtam egy költeményt Szép öreg templom címmel. A visszaemlékezés sugallotta. Az a templom hallotta gyermekségem első imáit, hosszú életem végnapjában is ott volt számomra terítve az úrasztala. Tűrnöm kell, hogy most már oda sem járulhatok…”
– A napló február hónapban született utolsó bejegyzése (1917.február 23.):
„Alig bírom számba venni és megköszönni az Arany-emlékünnepély alkalmából hozzám érkező, üdvözlő, magasztaló, túlbecsülő megkereséseket! Nem gondoltam, hogy költeményem, Arany bölcsője, ilyen meglepő s felemelő hatást érhet el. Nem mondom, hogy jól nem esik, de izgat, nyugtalanít, s ez már nekem nem jól esik. Fölötte gyöngének érzem magamat. Ez a „bölcső” csakugyan utolsó ajándéka lesz az én Múzsámnak.
Mostanában igen nyugtalanítnak a családi elszomorító körülmények is. A réges-régóta emésztő betegségben sínylő kedves rokonunk, T. L.-né (özv. Tóth Lászlóné Csernák Judit) már hetek óta szinte haldoklik. S azon kívül is mennyi szenvedés, mennyi gyötrődés a szűnni nem akaró, gyilkos háború miatt is!
E sorokkal bevégzem ezen jegyzetek folyatását. 1892-ben kezdettem. Meghitt társaim voltak ezek a lapok. Elbeszélgettem velök. Most már nem vagyok képes írni, s amit nagy nehezen, szinte csak tapogatva leírtam, nem bírom elolvasni. Nem bírom a mások írását sem, pedig még mindig sokan keresnek föl leve1eikkel. De nem bírom olvasni már a nyomtatást sem.
Az anyatermészet minden jó és szép adományától kifosztva így vár bennünket az örökkévalóság.”

Kiss Barnabás


Lévay József: ARANY BÖLCSŐJE

(születése századik évfordulójának ünneplésére a Kisfaludy-Társaságban)

Jövel ma hozzánk, szállj alá egedből,
Rég megdicsőült halhatatlanunk!
Üdítő fény sugárzik szellemedből,
Nemes gyönyör veled társalganunk.
Zord az idő: viharja zug felettünk,
De téged a viharban sem feledtünk:
Száz év után a hű emlékezet
Bennünket, Ime, bölcsödhöz vezet,

Száz év elött bölcsődalt énekelve,
Jámbor szegénység karja ringatott;
De éjjelenként, rád álmot lehelve,
Egy tündér: a múzsa csókolgatott.
Eljegyzett önmagának s a hazának,
Hogy csókjai majd gyöngysorokra válnak,
Arany-lantját csodásan pengeted
S elbájolva figyel rá nemzeted.

És útra keltél, mint bércek tövében
Elrejtve jólbuzgó kristály patak,
Melynek hullámi szinte észrevétlen
A nyílt szabad rónára omlanak.
Nőttön nő és merre hullámit önti,
Virágmező, egész tavasz köszönti
S tükrében, hogy folyammá változék,
Gyönyörködve nézi magát az ég.

Körünkben második bölcsöt találtál,
Az már nem ringatott, de fölemelt.
Versenyre érkező vendége voltál,
Csak kezdő, de egyszerre ünnepelt.
Az ifjú kor teremtő ihletével
Mesés szárnyon körünkből röppenél fel.
A pillanat fényes jövőre szólt,
Vezércsillag feléje Toldi volt.

S feltünt utána, mint varázsütésre
Egy új Világ, egészen a tiéd.
Hatalmas képzelet gazdag vetése,
Áldásosabb, mint önmagad hivéd.
Együtt alkottak olt egy szép egészet
Báj és erő; természet és művészet,
Remekművekkel dús, széles határ,
A nemzet kincse, kincsbányája már.

Kincs nálad a nyelv meglepő zenéje,
Minővel senki más nem zenge dalt,’
Eszmék fönsége, érzés tiszta-mélye,
Mind, amit ihlető múzsád sugallt.
S időt muló szép alkotásidon át
Érezzük a magyar szellem fuvalmát,
Mely lelkedből, mely lelkünkből fakadt.
S örökségül édes mienk maradt.

El-elmerenglél a régi múltba,
Keresve ott reményt és életet
Hol egykor, annyi vész zaklatta, dúlta.
De szét nem dúlta még a nemzetet.
Fölébresztéd sírjokból a dicsőket
S énekeddel márványba vésted őket;
Zárt ajkukról nagy intés hangzik el:
Hogy a hazáért élni, halni kell.

Oh! mily közel látnád ma itt csodáit
A hőstetteknek, hogy dicsfénybe vond!
Mily fölmagasztosulva dallanál itt
Emelni a hősöknek pantheont!
Vagy lantodon borongó hangra kelne
A honfigond, a hon fellő szerelme:
Csaták mezőin rémes küzdelem,
Vértengerrel kivívott győzelem.

De most pihenj; – a hű emlék s hála
Hadd ünnepelje csendben e napot,’
Mely ápoló kis fészkedet megáldva,
Jó kedvében téged nekünk adott.
Napok múlnak, évek évekre dőlnek:
Fénynapja lesz ez a nap az időknek
S míg annyi mást felejtés éje fed,:
Sugáriban fől-fölragyog neved.

Mint agg madár a költöző sereg.
Rég elmaradtam tőled, tőletek;
Bölcsődre most száz éves föllegedből
Dalommal, Ime, bucsufényt vetek.
Leszáll az éj, végkép elhallgat a dal:
Emelj föl engem, a mennybe magaddal,
Hogy üdvözülten üdvözöljelek
S ott is csodáljalak, szeresselek.

 

Szép öreg templom

Szép, öreg templom a szentpéteri
Habár nem a Szent Péter temploma,
Rómától messze vonta meg magát
A Sajó partján csendes otthona.
Sok száz év viharzott át fölötte,
Isten csodája, hogy el nem söpörte.

Nincs rajta dísz, sem kívül, sem belül,
Némán beszélnek a tömör falak.
A régi múltból itt-ott egy-egy vonás,
Párkányzatán egy-egy vékony szalag.
Homlokából szökell a magasba tornya
S a híveket három harangja vonja.

Belől a nagy csúcsíves ablakok
Színes üvegjén látogatni jár
S a levegőt a buzgó nép körül
Megszenteli a déli sugár.
Nem legelhet itt a szem semmi máson,
Gyönyörkeltő művészi alkotáson.

Csak a szószék fölött ül mereven,
Egy gyarló kéz alkotta nagy madár,
Egy pelikán, az áldozó anya.
S alakjával megszívlelésre vár,
Hogy gyermekét ne hagyja veszni éhen,
Saját keblét most tépi éppen.

Fönn a kékszínű deszkamennyezet
Kis kockáin egy-egy csillag ragyog,
Bágyadtabb fénnyel, mint az égiek,
Csak olyanformák és nem nagyok…
Talán így is, ki elmerengve nézi,
Az ég boltját, vagy épp a mennyet érzi.

A többi a lélek munkája itt,
Lerázva a föld nyűgét, porát,
Az örök fényt keresse itt a hit…
A környező sötét homályon át
Csak Istent lássa és csak Őt imádja,
Enyhületét, üdvét csak Tőle várja.

Így imádták itt régi őseink
Vészek között is rendületlenül,
Fohászunk tán most is az ő itt maradt
Buzgó fohászukkal egyesül.
Könyörögni harcon vérző hazánkért,
Szabad hazában mindnyájunk javáért.

Nékem is e falak közt hangozék
Gyermekimám és zsoltárénekem,
S most a késő öregség alkonyán,
Forró hálámat is itt rebeghetem
Az Úr házában, hogy szentelve lássák…
Így lesz a vég s a kezdet egy imádság.

Ifjú akácok a templom körül,
Őrködjetek soká s viruljatok.
Lakástokért, a szent helyért talán
Az ég kegyelme nyugszik rajtatok.
Ti még éltek, ha már én véget értem,
Susogjátok, hogy egykor én is éltem.