Lévay József, a tanár

Kulturális hírek

A szabadságharcban betöltött szerepének felelevenítése után ugorjunk az időben két évet (budapesti újságírói tevékenységéről más alkalommal ejtünk szót), és ismerjük meg a miskolci református gimnázium tanárát, Lévay Józsefet. Ehhez az emlékév április havában főképp saját magát, visszaemlékezéseit, és két versét hívjuk segítségül.

Lévay már gimnáziumi évei alatt megismerkedhetett a tanítás szépségeivel, amelynek csekély anyagi hasznát saját tanulmányai fedezésére fordíthatta:
„A diákoknak nagy segítségére szolgált az is, hogy köztök a jelesebbekhez tanítványokat osztottak magán tanítás végett a kisebb tanulók közül. Ily privátért 2-3 forintot fizetett neki évenkint egy-egy tanítvány. Nekem ezen felül egy csekély házi nevelőségem is akadt a városban /Miskolcon/ egy tekintélyes úri családnál, ahol lakást, ellátást és évi negyven forint fizetést kaptam s mívelt társaságban foroghattam.”

Abban az időben a végzés után a jó előmenetelű diákok közül néhányan tovább maradhattak a gimnázium alsóbb osztályait tanítani. Az iskolának nem kellett újabb tanárokat alkalmazni, a diákoknak pedig jó gyakorlási lehetőséget biztosítottak vele:
„Egy év – 1845 szeptemberétől 1846. július elejéig – osztálytanárságom éve volt a miskolci Lyceumban. Fiatal munkakedvvel és becsvággyal forgolódtam az önálló működési körben.”

1849 szeptemberében Leo Thun gróf, oktatási miniszter által előterjesztett, császári rendelet (Entwurf) szabályozta az ausztriai középiskolák működését. A szabadságharc leverése után (Magyarországot a birodalom részének tekintetve) 1849 novemberében újabb rendelettel ránk is kiterjesztették az oktatási reform hatályát. Ebben szerepel először az egységes középiskolai záróvizsga, a kötelező érettségi. Az átszervezésnek köszönhetően 1852-ben a miskolci református gimnáziumban is felállítottak három új tanári széket, a magyar irodalom tanárává az egykori diákjukat, Lévay Józsefet választották:
„Már akkor éreztem, hogy tollam erejére nem bízhatom magam egészen s az íróság mellett biztosabb talaja után kell néznem megélhetésemnek. Nekem épen kapóra jött a miskolci ref. gymnasiumban a magyar és latin irodalom tanszékére a pályázat kihirdetése. Rögtön benyújtottam kérvényemet. Jó emlékezetben álltam előttük. Egyhangulag megválasztottak. Visszakerültem a közélet zűrzavaraiból oda, ahová mindig vágyakoztam.
1852 szeptembertől 1865 szeptemberig maradtam a tanári pályán. Le kell számítani ebből azt a kevés időt, melyet az 1860-61-ik évi alkotmányos rövid interregnum alatt Borsodvármegye első aljegyzői hivatalában töltöttem. Az egyházi tanács betöltetlenül hagyta az én tanári helyemet addig, míg a politikai viszonyok balra dőltek s én visszatérhettem elhagyott tanári székembe.
Én a latin és magyar irodalom tanára voltam, de azért egy időben alsóbb osztályokban a német nyelv, a felsőbbekben az aesthetika előadása is az én körömbe utasíttatott. Tanulva tanítottam, iparkodtam a fiúk becsvágyát felébreszteni, bennök a hazafias érzelmeket éleszteni és ápolni. A tanítás az osztrák „Entwurf” értelmében nem a régi osztályrendszer, hanem a szakrendszer szerint történt. Sok nyugtalanságnak voltunk kitéve nemcsak a tanítás belső körére, de a tanároknak és a papoknak még a külső viseletére is kiterjedt zsarnoki önkény miatt.”

Ebben az időszakban mélyült el Lévay őszinte barátsága Arany Jánossal, aki a nagykőrösi gimnázium tanára volt. Levelezésükben az irodalmi kérdések mellett a tanári munkával kapcsolatban is megosztották tapasztalataikat. És ahogyan önéletírásában olvashatjuk:
„Örökre édes emléke marad tanári életemnek Tompa és Kazinczy Gábor barátsága.” is.

A fővárosból hazaköltözésének okait is naplójából – és a lent mellékelt két verséből – tudhatjuk meg:
„Dacára a körülményeknek a tanári pálya terhét alig éreztem, a sátoros ünnepeket szinte halálokig szüleim társaságában töltöttem. Már ekkor is és azután is egész életemben valósággal *glebae adstrictus*, röghöz tapadott voltam. Nem tápláltam nagy ambíciókat. Még az utazás, vagy világjárás vágya sem csiklandozott. (…)
Tehát így törtem egyszerűen, de nem türelmetlenül a tanári pálya rögét évről-évre. Szűk jövedelemből (500ft. évi fizetés) szűken éltem, de megéltem.”

Közben már a belső, az igazi elhivatottságát erősíti meg:
„1862. szeptember 5-én ügyvédi oklevelet nyertem, melynek révén jövő pályámra támaszt nyerni reméltem.”

Kiss Barnabás


Lévay József:
Itt születtem…

Itt születtem, itt lakom én,
Hol a Sajó kanyarog,
Hol a földet ezer éve
Túrják a jó magyarok.
Jutalmazza néha bőven
A hű munka sikere;
Néha izzadás fejében
Soknak szűk a kenyere.
Nem csügged, nem zúgolódik,
Csak türelmesen sohajt:
A mit elvesz egy sovány év,
A másik megadja majd.
De midőn a hegytetőről
A szép völgyet nézdelem,
Eszembe sem jut az ínség,
Az áldatlan küzdelem.
Elterítve csak azt a sok
Szépet és jót látom ott,
Melyet az ég jó kedvében
E vidékre halmozott.
Csak azt érzem, hogy a végzet
Hűn ápol itt engem is,
Adott egy kis enyhe fészket,
Pár gyümölcsfát nékem is.
S mint harmatcsepp tükörében
A napot szemlélgetem.
Szülőföldem szerelmében
A hazámat szeretem.

 

Lévay József:
Elmegyek…

Elmegyek én innen, ez a kivánságom,
Borulni kezd már itt az én jó világom
S majd sötétség száll rám;
Nem nekem teremté isten ezt a várost,
Hideg fénye kábit immár s fáraszt
És ha látom, mintha ellenségem látnám.

Jöszte jó reménység! lágyan rengő csónak,
Juttass egy kis helyet az eltávozónak,
S repülj innen véle!
Víg szellők feszitsék piros vitorládat,
Hullám meg ne bántsa törékeny deszkádat
Míg csendes kikötő fogad kebelére.

Nem igen busúl itt én utánam senki,
Bucsú-csókomat itt egy lélek sem esengi
S nem kíván jó útat…
Szerelem, barátság, ez a két szép csillag,
Tiszta sugarával előmbe nem csillog.
Egemről azok már rég tengerbe húlltak.

Nem nehéz lehullni hervadó levélnek,
Nem nehéz a bucsú bujdosó szegénynek
S nem nehéz az nékem…
Megyek e vidékről, s nem átok nem áldás
Lészen ajakamon az egykét sohajtás,
Melyet elsohajtok, hogyha rá emlékszem!