2022. április 11. (hétfő) 06:13
Az UNESCO marokkói kezdeményezésre 1998-ban március 21-ét, az északi félteke tavaszkezdetének napját nyilvánította a Költészet Világnapjává. Bár a természet, annak megújulása a magyar költészetben is szimbolikus jelentőséggel bír, 1964 óta mi mégis József Attilának, a magyar líra halhatatlanának (emellett Márai Sándornak is) születésnapján, április 11-én ünnepeljük a Magyar Költészet Napját. A nőnap és május 1-je mellett a harmadik olyan ünnepnapként, amelynek - még egyelőre - sikerült átvészelnie a rendszerváltást.
Az Észak-Magyarország 1964. április 14-én tudósított arról, hogy „A pedagógus szakszervezet miskolci művelődési házában, közel háromszáz résztvevő jelenlétében tartották meg a Költészet Napja tiszteletére rendezett ünnepséget. Bevezetőt Kordos László könyvtárigazgató mondott, aki méltatta az ünnepségen megjelent Kassák Lajos és Váci Mihály Költői munkásságát.”
Az április 21-i számban pedig ezt olvashatták: „SAJÓSZENTPÉTEREN
színvonalas rendezvényre került sor a Költészet Napja alkalmából. A KISZ irodalmi színpada adott műsort. A járási könyvtár és a könyvesbolt könyvkiállítást rendezett a költők műveiből.”
Hol vagyunk ma már ettől? Természetesen azóta nagyon sokat változott a világ (hogy jó, vagy rossz irányba, azt úgyis ki-ki saját sorsa alakulásán keresztül dönti el), és az irodalom, benne a költészet iránti érdeklődés is folyamatosan vele változott. Sajnos tényekkel alátámasztható, hogy egyre kisebb jelentőséget tulajdonítunk kultúránk ezen szegmensének (is): mára odajutottunk, hogy lassan már lámpással kell keresni azokat, akik könyvtárba járnak, egyre kevesebben vesznek kezükbe könyvet, tehát a versek is életünk perifériájára szorultak. Vagy még annál is kintebb. Talán emiatt igyekszik a Sajószentpéteri Művelődési és Sportközpont, Városi Könyvtár is inkább a virtuális világunkban népszerűsíteni a költészetet. Az intézmény FB oldalán kvízjátékra hívta azokat, akik legalább ilyen formában érdeklődnek a város kulturális élete iránt. A játékban egy 13+1 kérdésből álló totót kell kitölteniük, amelyben a magyar költészet történetéből megszerzett ismereteikről kellett számot adniuk a pályázóknak. A játék jellegénél fogva alkalmas lehet a hiányosságainkkal való szembe nézésre is.
A szándék jó, de az oldalon érdeklődők számát figyelembe véve az eredményessége eléggé bizonytalannak tűnik. (Még nem járt le a beküldési határidő, lehet bátran próbálkozni.) A korábbi hasonló kezdeményezéseik adatait is figyelembe véve, annál azért bizonyára most is több embert sikerül majd aktivizálniuk, mint ahányan néhány éve, a Lévay-centenáriumon a költő pályájáról készült könyv bemutatóján a szülőföldje nevében pironkodhattunk. A két könyvtároson kívül mindössze még ketten ültünk szemben a szerzővel.
„Talán majd az unokáink” - gondolhatták a helyi kulturális élet szervezői is az örök optimizmusomhoz csatlakozva, amikor a Lévay József Városi Könyvtárban a Móra Ferenc Utcai Tagóvoda apró, talán a szép szóra most még fogékony apróságait látták vendégül egy mesés-verses délelőttre. Őket elnézve – és mivel a történelem kereke szeret időnként előre helyett visszaforogni – talán némi reményünk lehet, hogy eljön egyszer az idő, amikor újra helye lesz közöttünk a normális beszédnek, a szép szónak. Mert a való és virtuális világunkban egyaránt abba kellene hagynunk a gyűlölködést, háborúskodást. Ugye nem lenne jó, ha apáink után gyerekeink is közelről tapasztalhatnák, hogy az hová vezet. A példa közeli, hallgassunk hát József Attilára:
„Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.”
A költészet napja
Az UNESCO marokkói kezdeményezésre 1998-ban március 21-ét, az északi félteke tavaszkezdetének napját nyilvánította a Költészet Világnapjává. Bár a természet, annak megújulása a magyar költészetben is szimbolikus jelentőséggel bír, 1964 óta mi mégis József Attilának, a magyar líra halhatatlanának (emellett Márai Sándornak is) születésnapján, április 11-én ünnepeljük a Magyar Költészet Napját. A nőnap és május 1-je mellett a harmadik olyan ünnepnapként, amelynek - még egyelőre - sikerült átvészelnie a rendszerváltást.
Az Észak-Magyarország 1964. április 14-én tudósított arról, hogy „A pedagógus szakszervezet miskolci művelődési házában, közel háromszáz résztvevő jelenlétében tartották meg a Költészet Napja tiszteletére rendezett ünnepséget. Bevezetőt Kordos László könyvtárigazgató mondott, aki méltatta az ünnepségen megjelent Kassák Lajos és Váci Mihály Költői munkásságát.”
Az április 21-i számban pedig ezt olvashatták: „SAJÓSZENTPÉTEREN
színvonalas rendezvényre került sor a Költészet Napja alkalmából. A KISZ irodalmi színpada adott műsort. A járási könyvtár és a könyvesbolt könyvkiállítást rendezett a költők műveiből.”
Hol vagyunk ma már ettől? Természetesen azóta nagyon sokat változott a világ (hogy jó, vagy rossz irányba, azt úgyis ki-ki saját sorsa alakulásán keresztül dönti el), és az irodalom, benne a költészet iránti érdeklődés is folyamatosan vele változott. Sajnos tényekkel alátámasztható, hogy egyre kisebb jelentőséget tulajdonítunk kultúránk ezen szegmensének (is): mára odajutottunk, hogy lassan már lámpással kell keresni azokat, akik könyvtárba járnak, egyre kevesebben vesznek kezükbe könyvet, tehát a versek is életünk perifériájára szorultak. Vagy még annál is kintebb. Talán emiatt igyekszik a Sajószentpéteri Művelődési és Sportközpont, Városi Könyvtár is inkább a virtuális világunkban népszerűsíteni a költészetet. Az intézmény FB oldalán kvízjátékra hívta azokat, akik legalább ilyen formában érdeklődnek a város kulturális élete iránt. A játékban egy 13+1 kérdésből álló totót kell kitölteniük, amelyben a magyar költészet történetéből megszerzett ismereteikről kellett számot adniuk a pályázóknak. A játék jellegénél fogva alkalmas lehet a hiányosságainkkal való szembe nézésre is.
A szándék jó, de az oldalon érdeklődők számát figyelembe véve az eredményessége eléggé bizonytalannak tűnik. (Még nem járt le a beküldési határidő, lehet bátran próbálkozni.) A korábbi hasonló kezdeményezéseik adatait is figyelembe véve, annál azért bizonyára most is több embert sikerül majd aktivizálniuk, mint ahányan néhány éve, a Lévay-centenáriumon a költő pályájáról készült könyv bemutatóján a szülőföldje nevében pironkodhattunk. A két könyvtároson kívül mindössze még ketten ültünk szemben a szerzővel.
„Talán majd az unokáink” - gondolhatták a helyi kulturális élet szervezői is az örök optimizmusomhoz csatlakozva, amikor a Lévay József Városi Könyvtárban a Móra Ferenc Utcai Tagóvoda apró, talán a szép szóra most még fogékony apróságait látták vendégül egy mesés-verses délelőttre. Őket elnézve – és mivel a történelem kereke szeret időnként előre helyett visszaforogni – talán némi reményünk lehet, hogy eljön egyszer az idő, amikor újra helye lesz közöttünk a normális beszédnek, a szép szónak. Mert a való és virtuális világunkban egyaránt abba kellene hagynunk a gyűlölködést, háborúskodást. Ugye nem lenne jó, ha apáink után gyerekeink is közelről tapasztalhatnák, hogy az hová vezet. A példa közeli, hallgassunk hát József Attilára:
„Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.”
Kiss B.
Megosztás Facebook-onVissza