2022. május 27. (péntek) 07:54
Száz évvel ezelőtt született, és pontosan 41 éve esett ki az ecset Lukovszky László kétszeres Munkácsy-díjas képzőművész kezéből. Aki néhány éven át Sajószentpéteren élt, de élete végéig ezer szállal kötődött a településhez, a bányászokhoz.
Lukovszky László 1922. április 27.-én Rákospalotán született, munkáscsaládban, Budapesten járt polgári iskolába majd szakmát tanult. A II. világháború derekán, 1943-ban behívták sorkatonai szolgálatra, a következő évben szovjet hadifogságba esett, Krasznogorszkba került, ahonnan 1946-ban tért haza. Itthon a segíteni akart sorstársain, ezért elvállalta a Hadifogoly Szövetség kulturális osztályának vezetését. Közben,1948-ban felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Varga Nándor Lajos, Pór Bertalan és Bencze László keze alatt pallérozódott. Azonban egy jó év után abbahagyta tanulmányait, majd 1949-ben feleségül vette Feledy Gyula húgát. A Bem rakparton, a Gellért heggyel szemben kapott lakásukban műtermet alakított ki, ahol a festészetnek, és a grafikának szentelte minden idejét. Hamar megismerték műveit, és elismerték művészetét, Budapesten kívül Erdélyben és Kárpátalján is, ahová tanulmányutakra járt, és színpompás akvarelljeivel jelent meg.
1950-ben haza költöztek Sajószentpéterre, ahol amatőr szakkörökön igyekezett megszerettetni a képzőművészetet, felfedezni a tehetséges helyi fiatalokat. Két év múlva - sógora invitálására - Miskolcra vezetett az útja, ahol fontos szerepet töltött be a Művésztelep újjáélesztésében. Itt bekapcsolódott a város és a megye képzőművészeti, valamint közéletébe is. Ettől kezdve ihletője a borsodi táj, az ipari környezet, központi szereplői, a sajószentpéteri bányászok, és a diósgyőri vasmunkások lettek. Neves művésztársaival csoportos tárlatokon Miskolc mellett Budapesten, Salgótarjánban, Szegeden, és Egerben jelent meg. Határainkon túl eljutott Berlin, Potsdam (NDK), Lugano (Svájc), és Vologda (Szovjetunió) galériáiba is. Egyéni tárlatain a sajószentpéteri bemutatkozás (1951), és a miskolci búcsúzás (1979, Vasas Galéria) között a megye több települése (Tiszakeszi, Szerencs, Tokaj), de 1978-ban Katowice (Lengyelország) is tanúja lehetett egyedi stílusának. 1982-ben a Miskolci Galéria egy emlékkiállítással adózott még emlékének, aztán művészete a korral együtt lassan a feledés homályába merült. Sajószentpéteren is. Úgy gondolom, kár érte. (Ezért is született meg ez a megemlékezés.) Festményeit leginkább a posztimpresszionista stílushoz kötődés jellemezte, sajátos, ezeken csak rá jellemző ikonográfiát (ipari tájkép) teremtett meg, grafikáin allegorikus elemek is gyakran megjelentek. 1952-ben és 1962-ben Munkácsy-díjjal, 1955-ben a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntették ki.
Két lánya született: Judit, és Ilona, utóbbi bőrműves művészként szerzett magának ismertséget.
Barátja, Csertői Oszkár, a Volt Hadifoglyok és Hadirokkantak Bajtársi Szövetsége főtitkára - akinek felkérésére irányította a Szövetség kulturális munkáját – szubjektív visszaemlékezése a művész élete konfliktusáról:
„Laciban egyre szenvedélyesebbé vált a sematikus szocialista realizmus elutasítása. (…) Miközben a szocializmus elkötelezett híve volt, egyre kevésbé tudott egyet érteni azokkal a művészi elvekkel, amelyeket festőként, grafikusként nem tudott elfogadni. Politikai elhivatottsága összeütközésbe került művészi hitvallásával.(…) Művészként kiteljesedett, de belső feszültségein nem tudott úrrá lenni. Ezt a feszültséget családi gondok is növelték. (…). A lelke ördögeivel viaskodó művész saját családjában is egyedült maradt. A küzdelmet idegrendszere sínylette meg, hipofízise, agyalapi mirigye megbetegedett, kórházba került. Többé-kevésbé kigyógyították, de a belső feszültségek nem csitultak, olykor csak az alkohol tudta azokat feloldani.
1981-ben saját műtermében tragikus balesetet szenvedett, koponyasérülése derékbénuláshoz vezetett. Három és fél hetes szenvedés után halt meg, egy hónappal ötvenkilencedik születésnapja után.”
Végül álljon itt Örkény Istvántól – akivel a hadifogság alatt kötöttek barátságot – származó, legtalálóbb jellemzése: „Ezek a képek már nem olyan szépek, mint az előttünk járó mesterek remekei. Hiányzik belőlük minden ringató, vonzó, dallamos és tiszta harmónia. A kor művésze, a modern festő, a létezés igazságát keresi, amely nem mindig szép, sőt, igen gyakran nem szép, hanem zavaros, kusza, egymásra dobált, néha valósággal ijesztő, de mi, e századnak sokat próbált gyermekei, a magunk bőrén tanultuk meg, hogy a szépségnél csak egy van, ami többet ér: az igazság.
Lukovszky László is ennek az igazságnak egyik kimondója akar lenni.”
Lukovszky 100
Száz évvel ezelőtt született, és pontosan 41 éve esett ki az ecset Lukovszky László kétszeres Munkácsy-díjas képzőművész kezéből. Aki néhány éven át Sajószentpéteren élt, de élete végéig ezer szállal kötődött a településhez, a bányászokhoz.
Lukovszky László 1922. április 27.-én Rákospalotán született, munkáscsaládban, Budapesten járt polgári iskolába majd szakmát tanult. A II. világháború derekán, 1943-ban behívták sorkatonai szolgálatra, a következő évben szovjet hadifogságba esett, Krasznogorszkba került, ahonnan 1946-ban tért haza. Itthon a segíteni akart sorstársain, ezért elvállalta a Hadifogoly Szövetség kulturális osztályának vezetését. Közben,1948-ban felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Varga Nándor Lajos, Pór Bertalan és Bencze László keze alatt pallérozódott. Azonban egy jó év után abbahagyta tanulmányait, majd 1949-ben feleségül vette Feledy Gyula húgát. A Bem rakparton, a Gellért heggyel szemben kapott lakásukban műtermet alakított ki, ahol a festészetnek, és a grafikának szentelte minden idejét. Hamar megismerték műveit, és elismerték művészetét, Budapesten kívül Erdélyben és Kárpátalján is, ahová tanulmányutakra járt, és színpompás akvarelljeivel jelent meg.
1950-ben haza költöztek Sajószentpéterre, ahol amatőr szakkörökön igyekezett megszerettetni a képzőművészetet, felfedezni a tehetséges helyi fiatalokat. Két év múlva - sógora invitálására - Miskolcra vezetett az útja, ahol fontos szerepet töltött be a Művésztelep újjáélesztésében. Itt bekapcsolódott a város és a megye képzőművészeti, valamint közéletébe is. Ettől kezdve ihletője a borsodi táj, az ipari környezet, központi szereplői, a sajószentpéteri bányászok, és a diósgyőri vasmunkások lettek. Neves művésztársaival csoportos tárlatokon Miskolc mellett Budapesten, Salgótarjánban, Szegeden, és Egerben jelent meg. Határainkon túl eljutott Berlin, Potsdam (NDK), Lugano (Svájc), és Vologda (Szovjetunió) galériáiba is. Egyéni tárlatain a sajószentpéteri bemutatkozás (1951), és a miskolci búcsúzás (1979, Vasas Galéria) között a megye több települése (Tiszakeszi, Szerencs, Tokaj), de 1978-ban Katowice (Lengyelország) is tanúja lehetett egyedi stílusának. 1982-ben a Miskolci Galéria egy emlékkiállítással adózott még emlékének, aztán művészete a korral együtt lassan a feledés homályába merült. Sajószentpéteren is. Úgy gondolom, kár érte. (Ezért is született meg ez a megemlékezés.) Festményeit leginkább a posztimpresszionista stílushoz kötődés jellemezte, sajátos, ezeken csak rá jellemző ikonográfiát (ipari tájkép) teremtett meg, grafikáin allegorikus elemek is gyakran megjelentek. 1952-ben és 1962-ben Munkácsy-díjjal, 1955-ben a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntették ki.
Két lánya született: Judit, és Ilona, utóbbi bőrműves művészként szerzett magának ismertséget.
Barátja, Csertői Oszkár, a Volt Hadifoglyok és Hadirokkantak Bajtársi Szövetsége főtitkára - akinek felkérésére irányította a Szövetség kulturális munkáját – szubjektív visszaemlékezése a művész élete konfliktusáról:
„Laciban egyre szenvedélyesebbé vált a sematikus szocialista realizmus elutasítása. (…) Miközben a szocializmus elkötelezett híve volt, egyre kevésbé tudott egyet érteni azokkal a művészi elvekkel, amelyeket festőként, grafikusként nem tudott elfogadni. Politikai elhivatottsága összeütközésbe került művészi hitvallásával.(…) Művészként kiteljesedett, de belső feszültségein nem tudott úrrá lenni. Ezt a feszültséget családi gondok is növelték. (…). A lelke ördögeivel viaskodó művész saját családjában is egyedült maradt. A küzdelmet idegrendszere sínylette meg, hipofízise, agyalapi mirigye megbetegedett, kórházba került. Többé-kevésbé kigyógyították, de a belső feszültségek nem csitultak, olykor csak az alkohol tudta azokat feloldani.
1981-ben saját műtermében tragikus balesetet szenvedett, koponyasérülése derékbénuláshoz vezetett. Három és fél hetes szenvedés után halt meg, egy hónappal ötvenkilencedik születésnapja után.”
Végül álljon itt Örkény Istvántól – akivel a hadifogság alatt kötöttek barátságot – származó, legtalálóbb jellemzése: „Ezek a képek már nem olyan szépek, mint az előttünk járó mesterek remekei. Hiányzik belőlük minden ringató, vonzó, dallamos és tiszta harmónia. A kor művésze, a modern festő, a létezés igazságát keresi, amely nem mindig szép, sőt, igen gyakran nem szép, hanem zavaros, kusza, egymásra dobált, néha valósággal ijesztő, de mi, e századnak sokat próbált gyermekei, a magunk bőrén tanultuk meg, hogy a szépségnél csak egy van, ami többet ér: az igazság.
Lukovszky László is ennek az igazságnak egyik kimondója akar lenni.”
Kiss B.
Fotó: Fortepan / Hunyady JózsefMegosztás Facebook-onVissza