2022. november 2. (szerda) 08:43
Ötven éve az égi színpadokon
A huszadik század egyik legsokoldalúbb karakterszínésze, a száz évvel ezelőtt Sajószentpéteren született Pécsi Sándor ötven éve, 1974. november 4-én szereptanulás közben hagyott itt minket, hogy attól kezdve már az égi színpadokon folytathassa azt a páratlanul sikeres művészi pályafutását, amelynek kibontakoztatásához itt lent csupán negyedszázadnyi ideje maradt. Életpályájáról szülőhelye, Sajószentpéter - ahol nyár közepétől a művelődési ház már az ő nevét viseli - közéleti magazinja, a Szentpéteri Krónika hasábjain cikksorozatban emlékezünk meg. Halálának félszázados évfordulóján úgy gondolom, mindennél hitelesebben, és méltóbban tudunk visszagondolni erre a nagy formátumú színészre, ha egy másik színészlegenda, az egykori nagyszerű pályatárs, Márkus László „Kritika” című folyóirat 1973. évi 1. számában leírt gondolatait idézzük meg: „PÉCSI SÁNDOR 1922-1972 Mindig nyugtatott és nevettetett: „Nem kell felizgatnod magad semmin és senkin, az emberek nem rosszak” — és legyintett egyet. Ezt hallom azóta, hogy nincs többé. A „halál” szót vele kapcsolatban nem tudom használni, mert egyszerűen nem illik hozzá. Vidám szeméhez, orrához, szájához, egész lényéhez és lobbanó temperamentumához. Emlékeimben kutatok utána és rájövök, hogy főiskolás korom óta játszottam vele — bár kihagyással, amit vidéken töltöttem. Csak derűs dolgok jutnak eszembe róla, és most, hogy elment, jövök rá, hogy az egyetlen ember volt eddigi pályámon, akivel soha nem vesztem össze, még csak nem is vitatkoztunk soha. Pedig, hogy féltem eleinte Tőle, mikor a Madách Színházhoz kerültem. Azt mondták nekem, hogy a színpadon nagyon szigorú és nem ismer tréfát. Aztán a legjobb partnerek lettünk. Bármit mondhattam neki, de bármelyik kolléga is — soha nem sértődött meg. Megköszönte és próbált javítani alakításán, ha úgy érezte, az illetőnek van igaza. Ilyen és ennyire rajongó színésszel nem is találkoztam még! Úgy tudott örülni más sikerének, mint egy gyerek. Szinte megható volt, hogy egy ilyen nagy művész már zavarba ejtő módon tudott rajongani egy-egy kollégája alakításáért. S ha az ember neki gratulált, ő legyintett: „Lesz ez még jobb is!” Furcsa nekem, hogy Róla írok először életemben. A szeretetet, a gyászt magánügynek tekintem, magamban hordom, nem szeretem kiteregetni, mert mindezt szavakban úgysem lehet kifejezni. Róla mégis tudok írni, mert ő ontotta a szeretetet és megbecsülést az emberek felé. Ebben soha nem volt szemérmes! — Ezt az is érezhette, aki csak színpadról vagy filmről ismerte, mert legnagyobb varázsa éppen az az áradó humánum volt, ami alakításait is áthatotta. És ami még ehhez hozzátartozik: a humor, vidámság, optimizmus. Hobbyjáról — a gyűjtésről — mindenki tudott. Úgy örült egy szép kavicsnak is, mint egy ötéves gyerek. És éppúgy küszködött egy-egy szerepre való felkészülésével. Durcáskodott, haragudott — de mindig saját magára; soha nem bántva egyetlen kollégáját sem. De furcsa ez a múlt idő Vele kapcsolatban! Hiszen bárhová lépek a színházban vagy otthon, előbukkan egy-egy kép közös szerepléseinkből — mindenütt ott van. Kezemen egy gyűrű, amit Tőle kaptam. Féltve őrzött köveiből választhattam egyet magamnak, hogy ugyanolyan gyűrűm lehessen, mint az övé. Nagyon boldog voltam, hiszen azért kaptam, mert tetszett neki, ahogy próbáltam a szerepemet. Elismerésül adta, emléknek — nem is olyan régen. Ez a gyűrű a kezemen, ad erőt ahhoz, hogy soha ne felejtsem el, amit tanultam Tőle: emberséget, jóságot, végtelen színpadszeretetet és — ami a legnagyobb — mások küzdelmének, munkájának megbecsülését és tiszteletét. Így tűnik el a múlt idő az ő személyével kapcsolatban. Így tud egy színész, egy nagykomédiás továbbra is velünk maradni — egy életen át, nemzedékeken keresztül. Én nem búcsúztam el!” Mi sem búcsúzunk, inkább Sajószentpéter polgárai nevében ez alkalomból is tisztelgünk városunk nagy szülöttének pályafutása előtt, hogy legalább a nevét megőrizzük örök emlékezetünkben. Ameddig a kultúra, a színjátszás az ember számára még jelent valamit.Kiss B.
Megosztás Facebook-onVissza