A költő sose lódít

Az UNESCO a verset korábban Vergilius, a neves római költő születésnapján, október 15-én ünnepelte, majd az 1999. november 18-án megtartott közgyűlésén az északi félteke tavaszának első napját, március 21-ét nyilvánította a Költészet Világnapjává. Több országban azonban ettől eltérő napon ünneplik, így 1964 óta nálunk a magyar költészet óriásának, József Attilának (és Márai Sándornak is) születésnapja, április 11-e vált a Magyar Költészet Napjává. 

Nőnap és május 1. mellett a harmadik olyan ünnepnap, amelynek - még egyelőre - sikerült átvészelnie a rendszerváltást, és nem szüntette meg – vagy sajátította ki magának - az aktuálpolitika. Színét ugyan egyre inkább elveszteni látszik, de reménykedjünk abban, hogy kisebb-nagyobb közösségek nem hagyják a jövőben teljesen kiüresedni a kultúrának ezt a szép ünnepét. Hiszen nagy szükségünk lenne rá, hogy 

„mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...”

Lehet szeretni, vagy éppen nem kedvelni egy-egy költőt, vagy verset, de a rendkívül sokszínű egyetemes költészetben mindenki meg tudja találni a számára tisztának elfogadható hangot és gondolatot. A költészet egyidős az emberiséggel, túlélt és túlél minden széljárást, hiszen az ember érzelmeit – örömeit, fájdalmait, dühét –, vágyait és álmait fejezi ki, amelyeket a legsötétebb politikai aktorok, korszakok, de még a háborúk sem tudták soha megölni. Annak ellenére, hogy a múltban már sokszor és sokan temették.

Legjobb példa erre József Attila maga, hiszen „kivételes életművet alkotott ez a mindaddig csak jó költőként számon tartott, zavarba ejtően sokféle hangon megszólaló – ezért gyakran félreértett –, posztumusz fölfedezett zseni, akinek életútját kisgyermekkora óta váratlan veszteségek, lelki traumák, különös fordulatok szegélyezték –, s aki egyéni szenvedéseiből egyetemes érvényű költészetet teremtett.”         

És ne felejtkezünk meg arról, hogy a szép magyar nyelvünk – még ha a közbeszédben megítélésem szerint mára eléggé mély válságba is hagytuk süllyeszteni – megőrzésének legfontosabb eszköze is az irodalom, ezen belül a költészet.  Gondolatainkat legjobban kifejező, az emberekből, mint társas lényből közösséget teremtő, és azt egyben tartó erő, amint azt éppen József Attila is megfogalmazta:

„Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk."                                                                                                

Kiss B.