Élete volt az ökölvívás

In memoriam Takács Gábor (1954-2024)

Újra gyászol Sajószentpéter sportszerető közössége: életének hetvenedik évében örökre elveszítette Takács Gábor Európa bajnoki bronzérmes sportolót, a Borsodi Bányász ökölvívó csapatának legsikeresebb edzőjét, a boksz megszállottját.  

Takács Gábor 1954. december 19-én született Hajdúböszörményben, majd, amikor a családja 1966-ban Sajószentpéterre költözött, a 12 esztendős srác új barátokat keresve egyre többször találta magát a Borsodi Bányász sporttelepén, ahol ökölvívó csapatbajnoki mérkőzések hangulata annyira elvarázsolta, hogy a kezdeti bámészkodás után – és a család rosszallása ellenére - eldöntötte, ő is lemegy egy edzésre… hogy aztán örökre ott ragadjon a szorítók környékén:  

„Van egy álmom: szeretnék magyar bajnokságot nyerni.  ... Sokszor elképzelem, ahogy ott állok a dobogó közepén, s nyakamba akasztják az aranyérmet. Nekem tapsol a közönség.” – mondta erről egyik korai interjújában.         

Mivel saját maga is tudta, hogy nem született zseninek, az álma beteljesüléséért első perctől kezdve elkezdett keményen, nagy alázattal dolgozni: az ökölvívás alapjait Albert Lajos ismertette meg vele. A fiú szorgalmas tanítványnak bizonyult, és céltudatosan figyelte a többieket, hogy a sportág minden csínját-bínját minél jobban el tudja sajátítani. Szerencsére volt kiktől. Haris László, majd öt esztendőn át Csabai László keze alatt ez annyira sikerült is neki, hogy 1967-ben első alkalommal rajthoz állhatott a serdülők mezőnyében, ahol rögtön győzelemmel mutatkozott be. Ezt a jó szokását továbbra is megtartotta, ugyanis a korosztályból elveszített meccs nélkül „öregedett ki”.  Mivel az ifjúságiak között is alig talált legyőzőre, válogatott lett, s 1973-ban már az utánpótlás legjobbjai között „jegyezték” a nevét. A felnőttek között is sikerrel mutatkozott be, amikor az 1975. évi országos egyéni bajnokságon Győri József edző versenyzőjeként (pehelysúlyban) Badari Tibor mögött ezüstérmet szerzett.

Aztán sokáig kísértette ez a második hely. De a géplakatosként a Bükkaljai Bányaüzemben letöltött föld alatti műszakok után heti négy edzéssel még elszántabban dolgozva egy percre sem adta fel, hogy minden megmérettetésen ő legyen súlycsoportja legjobbja. Egyre jobban beért munkájának gyümölcse (hogy csak a legfontosabbakat említsem): a rangos nemzetközi mezőnyt felvonultató Bp. Honvéd Kupát két alkalommal nyerte meg, majd 1979-ben két ezüstérem mellé az 1959-ben megalakult Borsodi Bányász ökölvívó szakosztály második versenyzőjeként nyert felnőtt egyéni országos bajnoki címet (az elsőt Nagy Imre, 1967-ben). Igazából sokáig, sokan vitatták képességeit, de miután szívós, kitartó munkával száműzte a vetélytársait a ringből (Benczik kilenc ellene megnyert csatája után a tizediket a padlón fejezte be, és végleg visszavonult.), könnyűsúlyban egyeduralkodó lett. Hozta a tőle elvárt eredményeket, és ezek után jött az 1980. évi moszkvai olimpia - minden amatőr sportoló dédelgetett álma – amely előtt a hazai és nemzetközi szerepléseket figyelembe véve, minden a kiküldetése mellett szólt, mégsem ő utazott.         

Bizonyára ez is közrejátszhatott abban, hogy 1981. május 6-án, a rendezett Európa-bajnokságon vívta pályafutása 375., egyben utolsó mérkőzését. Miután a serdülő, ifjúsági, majd a felnőtt válogatottakban 14 év alatt 39 alkalommal öltötte fel a címeres mezt, és három egyéni magyar bajnoki cím mellé hat második helyet gyűjtött be, Tamperében Európa bajnoki bronzérmesként fejezte be a pályafutását. („Tizennégy esztendeig versenyeztem. Az igazán nagy eredmény azonban elkerült. Úgy látszik, Fortuna nem kedvelt különösebben.)

Nem csak a mérkőzésre készült tudatosan, hanem a ringen kívüli életére (amely szintén az ökölvívás volt): már versenyzőként segédedzői, majd a Testnevelési Főiskolán edzői képesítést szerzett. Amit a klubvezetés is támogatott, így visszavonulása után, 1982-ben kinevezték vezető edzőnek. Ebben a munkájában sikert sikerre halmozott, így évekig Papp László szövetségi kapitány jobb keze, és számos szakmai elismerés birtokosa is lehetett. És vezetésével elkezdődött a sajószentpéteri ökölvívás aranykorszaka. Az ő és edzőtársai (Engi János és Nagy Imre) keze alól számos válogatott, magyar bajnok, EB győztes, - és dobogós versenyző - élükön az olimpiai bronzérmes, profi kisvilágbajnok Isaszegi Róberttel - került ki, miközben a Borsodi Bányász csapata a csapatbajnokság első osztályában meghatározó szerepet játszva két ezüst mellé 1989-ben magyar bajnoki aranyérmet hozott haza Sajószentpéterre.

Igen, Gabi, haza. Mert a te hazád – lakjál bár Kazincbarcikán, vagy most majd odafent – mindig is Sajószentpéter volt, és lesz, ahol – miután április 12-én 11 órakor utolsó utadra elkísérnek - végleg megpihenhetsz. Nem kell már harcolnod akár a világgal szemben is versenyzőidért, és a Borsodi Bányász ökölvívó szakosztályának megmentéséért, amint azt egykor az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodva tetted.

Gabi, a döbbent csend után - csakúgy, mint egykor – most újra neked tapsol a nagyszámú sajószentpéteri közönség, miközben emlékeink egyre sárguló filmvásznán megannyi nagy verseny eredményhirdetése pereg le újra, amelyeken a saját győzelmeiden túl a versenyzőid megérdemelt arany medáljairól visszacsillogó fénysugárból is jó néhány mindig neked jutott.         

Velük, és a sajószentpéteri sportkedvelőkkel együtt mi is fájó szívvel búcsúzunk tőled, örökké emlékezni fogunk rád.                                                                                                          

Kiss B.