In memoriam Sajó Attila (1959-2025)

„Ember lenni mindég, minden körülményben”

In memoriam Sajó Attila (1959-2025)

Sajószentpéter kultúrát kedvelő közössége gyászol: 2025. december 12-én reggel életének 67. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt a Bessenyei György-díjas (1998), Kazincbarcika Város Képviselő-testületének Elismerő Plakettjével (2006), valamint Sajószentpéter Város Közszolgálatért díjával elismert Sajó Attila, az ország, a megye és Kazincbarcika mellett városunk kulturális életének is hatalmas tiszteletet kivívott, kiemelkedő alakja. 

„Hiszek abban, hogy a kultúra várost épít, ám hogy ez sikerüljön, lokálpatriótákra, civil szervezetekre, elkötelezett emberekre van szükség.”

Sajó Attila 1959-ben Sárospatakon látta meg a napvilágot. Egy évtizeden át - pedagógus szülei védőszárnyai alatt - sok szép emléket magában hordozva, Tolcsván cseperedett tovább, amíg 1969-ben (László bátyjával) a négy tagú család Miskolcra költözött. A tudását és az újabb emlékeket a „22-es” (ma Rónai Ferenc kéttannyelvű) iskola padjaiban és a Szent Péteri-kapu vidám játszótéri életében szaporította tovább.

1978-ban a Földes Ferenc Gimnázium érettségi bizonyítványával és egy sikertelen főiskolai felvételivel a „tarsolyában” a BVK-ban (ma BorsodChem) lett betanított munkás, ám ez a vegyipari kirándulás csupán három hónapig tartott. A szeptember már Sajószentpéteren, az 1-es (ma Kossuth Lajos) iskola a helyettesítő pedagógus sorsával köszöntötte, míg a következő tanév már a 4-es (ma Hunyadi Mátyás) iskolában várt rá, hogy Ruszkai József igazgató képesítés nélküli magyar-történelem szakos tanárként alkalmazza. 

1980-ban már sikeresen felvételizett a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola népművelés–történelem szakára, melyet (miközben 1982-84-ig Szolnokra katonai szolgálatra is bevonult) 1985-ben levelező tagozaton végzett el. 

1981-ben Kazincbarcikára került, az Egressy Béni Művelődési Központ és Könyvtárba, ahol az ismeretterjesztő előadó, művészeti vezető, 1986-tól 1991-ig igazgatóhelyettes lett, majd 1991-ben átvette az intézmény irányítását. Az akkor tett ígéretét („Nem az volt a célom, hogy új időszámítás kezdődjön, hanem a meglévő alapokra és tradíciókra építve tovább szolgáljam az intézményt és a város közművelődését.”) követve olyan rendezvények tradícióit őrizték meg, mint az ifj. Horváth István Nemzetközi Színjátszó Fesztivál, vagy a Bányász Fúvószenekari Találkozó, és olyan újabbak váltak népszerűvé, mint a Kazincbarcikai Termékbemutató és Vásár, Sváb advent, Kazincbarcikai Nyár, Borsodi Művészeti Fesztivál, vagy a Sajóvölgyi Nemzetközi Folklórfesztivál. Különösen az utóbbi kettő már egyértelműen hozzájárult az intézmény – és általa a város – térségi, sőt országos hírnevének erősítéséhez is. 

Miközben szakmailag folyamatosan képezte magát, – 2002-ben az Eötvös Lóránt Tudományegyetemen kulturális menedzseri diplomát szerzett –, és mindenkitől igyekezett tanulni, ő maga is tanított: 1989 óta óraadó a kazincbarcikai Jókai Mór Középiskola közművelődési szakán, de tudását és tapasztalatait a „Közművelődés módszertana" című II.- III.-IV. osztályos tankönyvek szerzőjeként is tovább adta.

Az Egressyben 2008. január 3-ig látta el az igazgatói teendőket, majd rövid kitérőként a Magyar Művelődési Intézet Regionális irodavezetője lett, innen nyerte el 2009. november 1-től a Sajószentpéteri Művelődési és Sportközpont, Városi Könyvtár igazgatói címére kiírt pályázatot. („Kulturális vidékfejlesztési pályázatokat koordináltam, de nagyon hiányzott számomra a „színpadszag”, a közvetlen közönségkapcsolat. Ezért adtam be a pályázatot, na, és millió egyéb dologért. Engem évtizedek óta rengeteg szál köt Szentpéterhez, sok-sok közös kulturális programot szerveztünk a helyiekkel, rendszeresen ide jártam futballozni a barátaimhoz, vagyis mondhatom, hogy szinte a fél várost ismerem.”)

2017. április 14-ig, az ismert pénzügyi nehézségek ellenére, Sajószentpéteren – egy ténylegesen fejlődésnek indult kisvárosban – színvonalas, pezsgő kulturális életet hozott létre, ám ekkor „itthonról” újra haza kellett térnie Kazincbarcikára. („Családommal együtt szeretjük ezt a kis várost, ahol megbecsülnek minket, ahol megőrizhetjük személyiségünket, ahol az emberek még ismerik egymást, ahol lokálpatrióták lettünk!”) Mindezt azért tette, hogy utolsó munkahelyén, a Don Bosco Sportközpontban kulturális menedzser és igazgatóhelyettes pozícióban még hozzájáruljon az intézmény hírnevének megalapozásához.

Szakmai tudását elismerve külső szakértőként tagja lehetett a városi és a megyei önkormányzat kulturális bizottságának, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának megbízásából pedig számos közművelődési szakfelügyeletet végzett az országban, a B-A-Z Megyei Népművelők Egyesülete és a Magyar Népművelők Egyesülete is elnökének választotta. Ez év nyarától belekóstolhatott a nyugdíjas életbe is, amelyet a sors igazságtalanul rövidre szabott számára.

Az ész, ha érti is, hogy az élethez – csakúgy, mint a születés – az elmúlás is hozzá tartozik, a szív nehezen akarja ezt elfogadni. Hogy a jó emberek is elmennek, azt számunkra a hiányuk, a helyettük itt maradó hatalmas űr jelzi, amelybe a kimondhatatlan fájdalom tolakszik be. Ezt érezzük most is, amikor olyan EMBER hagyott itt bennünket, aki csupán a jelenlétével is segített nekünk elhitetni, hogy az egyre aljasabbá váló világunkban ez az ország, ez a vidék, ez a város élhető hely lehet.

Kedves Attila! Ez nélküled sokkal nehezebb lesz. 

Amennyiben elfogadjuk a bölcsességet, hogy mindenki addig él, amíg emlékeznek rá, te még sokáig köztünk maradhatsz. 

A család és közeli ismerőseid bánatában osztozva a sajószentpéteri emberek nevében is ígérve: emléked örökre megőrizzük! 

Kiss Barnabás