Őri Fülep Gáborra emlékezünk

„nem csak ember, nem csak a világ lakosa, hanem polgár is lenni meg nem szűnök” (aláírás: Gabriel F Őri)

1823. július 25.-én szülővárosában, Sajószentpéteren temették el Őri Fülep Gábor református lelkészt, ahol kései utódai nemrég – halálának kétszázadik évfordulója alkalmából – emlékművének felavatásával tisztelegtek emléke előtt.

A XIII. Sajószentpéteri Városnapok alkalmából a református nagytemplom kertjében 2023. június 22-én avatták fel azt az emlékoszlopot, amelyen a fenti, ma is megszívlelendő gondolata; dióhéjban összefoglalt pályafutása; az  önfeláldozó szeretet jelképe, a (templom szószékéről is visszaköszönő) fiókáit saját vérével tápláló pelikán; és néhány Sajószentpéter történelmét jelképező korabeli véset emlékeztet a hittudósra.

Mi pedig – a ma élő sajószentpéteri, és az idelátogató érdeklődők okulására – életútjáról bővebben is szót ejtve adózunk emléke előtt:

„Őri [Őry, Felsőőri, Eőri] Fülep [Filep, Fülöp] Gábor 1739. április havában született Őry Fülep Pál református lelkész, és borsodi esperes gyermekeként Sajószentpéteren. Elemi iskolai tanulmányait befejezve előbb Lőcsén  igyekezett német nyelvet elsajátítani, majd 1756. január 17-től már a sárospataki felsőbb tanulók sorában találjuk.

Innen elindulva az akkori szokásoknak megfelelően külföldi egyetemeken bővítette megszerzett ismereteit: 1760-ban Belgiumba utazott, hogy július 6-án beiratkozzon a franekeri egyetemre, ahol Venema Herman neves teológia professzor és más híres tanárok előadásait hallgatta, olyan eredményesen, hogy a hittani karon a 1765-ben szentírás-magyarázás doktorává avatták, ám e cím viselésétől itthon eltiltották.

Folytatva utazását, Leiden következett – innen Angliában is tett rövid kitérőt –   majd Gröninga, Hardeswick. Visszatérve Utrechtbe, a nyomtatás alatt lévő magyar Biblia gondozása körüli munkába kapcsolódott be.

1766-ban visszatért Magyarországra, és előbb „elgyengült atyja” mellett szolgált két évet városunkban, majd 1768-ban aszalói pap lett, hol öt évig vitte hivatalát.
1773. március 20-án „A keresztyén vallás iránt naponta növekvő tiszteletlenség főokairól” elmélkedő beköszönő előadása (De praecipuis causis crescentis in dies irreverentiae erga religionem christianam) után Sárospatakon megkezdte hittanári pályafutását, s mint teológiai tanár nagy elismertségre tett szert. Tagja volt azon küldöttségnek, mely 1785. március 7-én József császárnak nyújtott be kérvényt a sárospataki és debreceni iskolák ügyében. A küldöttség eljárásának eredménye lett, hogy utána a lelkészeknek megengedték a szűkölködő tanulók neveinek a szószékből való kihirdetését, s hogy részükre segélyt gyűjthessenek.

1786-ban a csehországi superintendensséget ajánlottak fel számára, és a tiszántúli egyházkerület is meghívta tanárnak a debreceni főiskolába, ő azonban egyiket sem fogadta el. 1797. julius 6-án a tiszáninneni egyházkerület szavazattöbbséggel helyettes superintendensévé választották, miután Szatmári P. Ábrahám betegsége következtében az esperesi feladatait már nem tudta kellően ellátni. Majd 1799-ben már rendes superintendenssé választották, miközben 1798. május 21-én, édesapja örökébe lépve a sajószentpéteri egyháznak ajánlotta fel újra a lelkészi szolgálatát, miután a pataki iskolától majdnem 25 évi munkálkodás után elbúcsúzott. 1816. augusztus 25-én, Sajószentpéteren ülte meg papi szolgálatának 50 éves örömünnepét, ahol nem sokkal ezután – 1823. július 25-én – szintén negyedszázadnyi tevékenységgel a háta mögött, szülőföldjének örökre átadva testét, befejezte földi pályáját.

Kiss B.