Pécsi Sándorra emlékezve

Százkét évvel ezelőtt született Pécsi Sándor (Sajószentpéter, 1922. március 18.—Budapest, 1972. november 4.) kétszeres Kossuth-díjas (1951, 1953), a Magyar Népköztársa­sági Érdemérem arany fokozatá­val (1952) kitüntetett színész, érdemes (1961) és kiváló (1968) művész, Sajószentpéter posztumusz díszpolgára.  

Születésének 100. évfordulójára íródott cikksorozatban már részletesen megismerhettük életútját, művészetét, így a 102. évfordulón egy hasonlóan kimagasló tehetségű kollégája, Márkus László róla szóló – a Kritika folyóirat 1973. évi 1. számában megjelent – megemlékezésével hajtunk fejet városunk nagy szülötte előtt.  

„PÉCSI SÁNDOR
1922-1972

Mindig nyugtatott és nevettetett: „Nem kell felizgatnod magad semmin és senkin, az em­berek nem rosszak” — és legyintett egyet. Ezt hallom azóta, hogy nincs többé. A „ha­lál” szót vele kapcsolatban nem tudom hasz­nálni, mert egyszerűen nem illik hozzá. Vi­dám szeméhez, orrához, szájához, egész lé­nyéhez és lobbanó temperamentumához.

Emlékeimben kutatok utána és rájövök, hogy főiskolás korom óta játszottam vele — bár kihagyással, amit vidéken töltöttem.

Csak derűs dolgok jutnak eszembe róla, és most, hogy elment, jövök rá, hogy az egyet­len ember volt eddigi pályámon, akivel soha nem vesztem össze, még csak nem is vitat­koztunk soha. Pedig, hogy féltem eleinte Tőle, mikor a Madách Színházhoz kerültem. Azt mondták nekem, hogy a színpadon na­gyon szigorú és nem ismer tréfát. Aztán a legjobb partnerek lettünk.

Bármit mondhattam neki, de bármelyik kolléga is — soha nem sértődött meg. Meg­köszönte és próbált javítani alakításán, ha úgy érezte, az illetőnek van igaza. Ilyen és ennyire rajongó színésszel nem is találkoztam még! Úgy tudott örülni más si­kerének, mint egy gyerek. Szinte megható volt, hogy egy ilyen nagy művész már zavarba ejtő módon tudott rajongani egy-egy kollégája alakításáért. S ha az ember neki gratulált, ő legyintett: „Lesz ez még jobb is!”

Furcsa nekem, hogy Róla írok először éle­temben. A szeretetet, a gyászt magánügynek tekintem, magamban hordom, nem szeretem kiteregetni, mert mindezt szavakban úgysem lehet kifejezni. Róla mégis tudok írni, mert ő ontotta a szeretetet és megbecsülést az em­berek felé. Ebben soha nem volt szemérmes! -  Ezt az is érezhette, aki csak színpadról vagy filmről ismerte, mert legnagyobb va­rázsa éppen az az áradó humánum volt, ami alakításait is áthatotta. És ami még ehhez hozzátartozik: a humor, vidámság, optimiz­mus.

Hobbyjáról — a gyűjtésről — mindenki tu­dott. Úgy örült egy szép kavicsnak is, mintegy ötéves gyerek. És éppúgy küszködött egy-egy szerepre való felkészülésével. Durcáskodott, haragudott — de mindig saját ma­gára; soha nem bántva egyetlen kollégáját sem.

De furcsa ez a múlt idő Vele kapcsolatban! Hiszen bárhová lépek a színházban vagy ott­hon, előbukkan egy-egy kép közös szereplé­seinkből — mindenütt ott van. Kezemen egy gyűrű, amit Tőle kaptam. Féltve őrzött köveiből választhattam egyet magamnak, hogy ugyanolyan gyűrűm lehes­sen, mint az övé. Nagyon boldog voltam, hi­szen azért kaptam, mert tetszett neki, ahogy próbáltam a szerepemet. Elismerésül adta, emléknek — nem is olyan régen. Ez a gyűrű a kezemen, ad erőt ahhoz, hogy soha ne felejtsem el, amit tanultam Tőle: emberséget, jóságot, végtelen színpadszeretetet és — ami a legnagyobb — mások küzdelmének, munká­jának megbecsülését és tiszteletét.

Így tűnik el a múlt idő az ő személyével kapcsolatban. Így tud egy színész, egy nagykomédiás továbbra is velünk maradni — egy életen át, nemzedékeken keresztül. Én nem búcsúztam el!”

Úgy hiszem, ezzel a kis adalékkal mi is többet megtudtunk Pécsi Sándor művészi és emberi nagyságáról.                                                                                              

Kiss B.

Fotó forrás: Fortepan / Szalay Zoltán