Sajószentpéter anno (47. rész)

Községfejlesztési gondok 1955

A világháború okozta károk helyreállításai Magyarországon szinte már akkor megkezdődtek, amikor a harcok még el sem ültek. Pedig nagyon sok, az élet újra indulásának feltételeihez szükséges területen kellett a nulláról indulni. Első feladat természetesen az alapvető infrastruktúra, a közlekedés, az energiatermelés, és a minimális élelmiszerellátás helyreállítása volt. Hogy tíz évvel ezután Sajószentpéteren milyen gondok foglalkoztatták az 1950 óta működő új településvezetést, azt az Észak-Magyarország kiküldött tudósítója a lap hatvanhét évvel ezelőtt, 1955. december 9-én megjelent számában igyekezett felvázolni:

„Mi valósul meg a sajószentpéteri községfejlesztési tervből?

Egymásnak adják a kilincset a sajószentpéteri dolgozók Jakkel elvtárs tanácstitkár szobájában. Sok ügyes-bajos dolgot intéznek el itt. Az egyik nagykendős néni békekölcsönt jött fizetni, a dolgozó paraszt pedig Duzsnokpusztáról édesanyja beadási ügyét akarja rendezni.

Öt év alatt a fiatal tanácstitkár megszerezte a község bizalmát s kivívta a maga részére a megbecsülést a községi tanácsapparátus is. A bizalom és a szeretet megnyerése azonban csak a siker kezdete, megtartani hosszabb és nehezebb feladat.

Jakkel elvtársat elszakítjuk néhány percre ügyfeleitől, hogy betekintést adjon az idei községfejlesztési tervbe. Az adatok nagyszerű képet nyújtanak a fejlődésről, amelyet a község 1955-ben el akart érni. De mi van a tervekben, mit akartak megvalósítani az év elején?
Az apaállatistállóba 5000 forint költséggel bevezetik a villanyt. A piactér áthelyezésére 40.000 forintot fordítanak. A Gábor Áron-, Árpád- és Jókai-utcák javítására 20.000 forintot költenek. A Szuha-éren hidat építenek 30.000 forinton. Járdát létesítenek a Kossuth-utcán 20.000 forint költséggel. 12 darab két és fél köbméteres szeméttartót szereznek be 36.000 forinton. A Béke-kert körülkerítése 5000 forintba kerül. A hangoshíradó-hálózat bővítésére 35.000 forintot szántak. A községi napközi otthon kerítésének kijavítása 30.000 forintba kerül. A tanácsház javítás 25.000 forintot igényel.

Tovább lehetne még sorolni a tételeket, de ennyi is elég, sőt, mint ahogy kiderül, még sok is. Megkérdeztük ugyanis Jakkel elvtársat, mindezt meg tudták-e valósítani ebben az évben?

— Még a felét sem — válaszolta a tanácstitkár. — Rendbe hoztuk a tanácsházát, bevezettük a villanyt az apaállatistállóba, kijavítottuk a Harica-patak átjáróját, megrendeltünk két szemétgyűjtő taligát, — egyebet nem.

A szép tervekből csupán ennyi valósult meg. Pedig a községfejlesztési tervet ismertették a tanácsülésen és a tanácstagok népszerűsítették az egész községben. Jakkel elvtárs igyekszik többé-kevésbé elfogadható indokokkal megmagyarázni, miért nem tudták teljesíteni a községfejlesztési tervet.

— Arról volt szó, hogy a vállalatok a község területéből használt rész arányában hozzájárulnak a fejlesztési tervhez. Ez az összeg több mint 550 ezer forintot jelentett volna, amely fedezte is ennek a tervnek a kiadásait. De közben módosító rendelkezés érkezett, amely szerint a vállalatoknak csak jövedelmük 0,06 százalékát kell a fejlesztési tervhez adniuk. Ez csupán 220 ezer forintot tesz ki.

Következett a nehezebb feladat. Mint ahogy más községekben, ők is felkérték a lakosságot, hogy fizessen bizonyos községfejlesztési hozzájárulást. A tanácsülés el is fogadta a javaslatot, a pénz azonban nem gyűlik össze. Sajnos, maguk a tanácstagok sem mutatnak példát a befizetéssel. Van olyan, aki arra hivatkozik, hogy nem volt ott azon a tanácsülésen, amelyen a határozatot hozták, s nem ért egyet a községfejlesztési hozzájárulás fizetésével.

Ha a hozzájárulást befizetnék — mint ahogy valamennyi községben teszik —, nem maradna csupán terv a sok szép és nagyon szükséges dolog, ami a községpolitikai tervben szerepel. Elvégre mindent nem várhatunk az államtól, magunknak is hozzá kell járulni megvalósulásukhoz. Ha azonban a tanácstagok nem mutatnak példát, nehezen lesz körülkerítve a napközi otthon, továbbra is sárban fognak járni a Kossuth-utcaiak, s csak jövőre helyezik át a piacteret is.

Hibát követett el a községi tanács is, amikor a társadalmi hozzájárulást figyelmen kívül hagyta a községpolitikai tervek elkészítésénél. Társadalmi munkát alig-alig iktatott be. Teremtsenek olyan légkört a sajószentpéteri tanácstagok a községben, hogy minden dolgozó érezze: ez a község az övé, rajta is múlik a rossz utak megjavítása, a Béke-kert körülkerítése.

Kiapadhatatlan forrás a társadalmi munka, s ha csak tíz ember fog össze, nagyszerű dolgokat tud véghezvinni. S akkor nem kell hitelre, vállalati hozzájárulásra várni és nem kell a sarat taposni!

Mindehhez persze szükséges a kommunisták és a tanácstagok példamutatása. Ők legyenek az elsők, akik befogják lovaikat és megfogják a lapát nyelét annak érdekében, hogy községük szebb, kényelmesebb legyen.”

Szentpéteren a helyzet változatlan – mondhatnánk Remarque ismert első világháborús regényének címe után szabadon. Ha nem is teljesen pontos a megállapítás, azért némi tanulsággal így is szolgálhat. A példamutatás ereje még ma is sokra lehetne képes, a közösségi összefogásnak pedig – amely egykor a bányásztelepülések életét jellemezte – napjainkban mintha még a gondolatától is félnénk.

Kiss B