Sajószentpéter anno (71. rész)

Csatába fegyverek nélkül?

Sorozatunkban most újra visszatérünk Magyarország világháború utáni szűk egy évtizedére, amikor a hivatalos propagandában hatalmas teret kaptak a különböző területek – az óvodásoktól kezdve a termelő szektorokon át a kultúráig – munkaversenyei. Családi érintettség okán számomra elsősorban a borsodi bányászok küzdelme érdekes, ezért igyekszem minél több oldalról bemutatni a széncsatát, amit a lerombolt országunkban eleinte bizony szinte ruházat, élelem, ezközök – tehát „fegyverek” – nélkül kellett megvívni. Ezt a kort a ma fiataljai – szerencsére – nehezen érthetik meg, de én úgy gondolom, hogy amit a bányászok sokszor életveszélyes körülmények között a föld alatt nap, mint nap elvégeztek, az valóban hősies cselekedetnek számít. Megérdemlik, hogy a gyerekeink se felejtse el őket. Nem véletlenül igyekezett a politika is a lehetőségek szerint mindig kiemelten megbecsülni ezt a hagyományosan legszervezettebbnek számító munkásréteget. Úgy hiszem, ez az időszak – amikor egy országot a romokból kellett talpra állítani – mind sajtó-, mind társadalomtörténeti szempontból nagyon izgalmas, és tanulságot hordozó a mai, múltunk iránt érdeklődő olvasók számára is.

A kezdeti ínséges időszak széncsatájáról írt a Szabad Magyarország 1946. április 4-i lapszáma is:

„Késik a muníció a sajószentpéteri széncsata hőseihez.
Már elérték a béketermelést, de élelem és bakancs hiányában ismét visszaesik a csilleszám

Sajószentpéter, április 3.

A borsodi szénmedencében a széncsata változatlan energiával, de váltakozó szerencsével folyik. Ahogy a háború minden változatához pénz, jól szervezett utánpótlás, összeműködő alakulatok, gépi pontosságú munkája szükséges, úgy a széncsata sikeres kimenetelét is csupán a jól összeműködő államapparátus, a dolgozók ellátottsága és lélektani felkészültsége határozhatja meg.

A bányász munkájához mindenekfölött szükséges, hogy megfelelő fűtésű szervezettel feszülhessen a tárnák fekete kincseinek. A bányászok ellátása ma is sok kívánnivalót hagy maga után. Nógrádi elvtárs, iparügyi államtitkár úgy nyilatkozott, hogy a széncsata stratégája Bárányos közellátási minisztertől biztosítékot kapott a széncsata megnyeréséhez szükséges élelmiszerek és lábbeli leszállítására.
A megígért olaj első részlete valóban be is érkezett a sajószentpéteri Borsodi Szénbányák Rt. élelemtárába, amelynek eredményeként az 1.33 csille napi termelést minden vájár 1.75 csillére tornászta fel. Az 1.75 csille termelés csaknem a teljes átlagos békeszínvonalat jelentette volna.
A második olaj küldemény azonban már harmadik hete késik.

A bányásznépnek nincsenek tartalékai. Öt-hat napig bírták tartani a
felemelt teljesítményt, az utóbbi napokban azonban a hiányos zsiradékellátás miatt testi erejük csökkenőben van és a termelés ismét lényeges csökkenést mutat.

Hiányzik ezen kívül a megígért száz pár bakancs, melynek eredményeként a vájárok legjobbjai is kénytelenek lesznek a tárnától távol maradni. Erősen érezhető a csillék utánpótlásának hiánya is.

A termelési versenyt Sajószentpéteren a II-es, III-as és IV. számú aknák bányászai egymás között indították el. A legjobb teljesítményt eddig a III. akna dolgozói érték el, akik az élelmezés feljavítása után teljesítményüket teljesen a békeszínvonalra emelték. Különösen igaz ez Bánszki József III. számú aknában dolgozó, és Sándor Lajos II. számú akna kitűnő vájárjára.

Amint megállapítható, a széncsata hősei sokszor késlekedő élelmiszer, küldemények és a munka legszükségesebb fegyverei nélkül is folytatják önfeláldozó küzdelmeiket. Nincs az országnak fontosabb ügye, mint a széncsata sikeres befejezése és ha van az országban megfogható élelmiszer, úgy azt az ország létét, jövőjét, nyomorúságunk gyors felszámolását jelentő nagy ütközet, a széncsata kalória ellátására kell összpontosítatni.”

Kiss B.

Fotó forrás: Péteri Páholy