Sajószentpéter anno (82. rész)

A háború okozta valódi nehézségek

Sajószentpéter múltjának jellemző epizódjait visszaidéző sorozatunkhoz visszatérve, újra a második világháború utáni években találhatjuk magunkat. Számomra minden egyes rész tartogat valamilyen gondolkodásra, korunkkal – természetesen mindent a helyén kezelve – összevetésre késztető momentumot. Ma naponta számtalanszor hallhatunk a háború okozta nehézségekről. Aki mai helyzetünkért a háborút okolja, képzelje magát szüleink, nagyszüleink akkori helyzetébe, hogy – pártpolitikától függetlenül – milyen nehézségeket kellett abban az időben leküzdeniük a magyar (köz)embereknek ahhoz, hogy a romjaiból fel tudjanak építeni egy – ha nehézkesen is, de valamennyire – működő országot?

Klasszikus szállóigét megidézve: „az az élet tényleg nem lehetett habostorta”.

A Szabad Magyarország 1945. július 31-én megjelent száma a pártpropaganda mellett ecsetelte az ország (elsősorban közellátási) problémáit is:

„Augusztus 1-től 50 deka lesz a nehéz testi munkások kenyérfejadagja

Oszip István főispán elvtárs a termelés fokozására szólítja fel a borsodi bánya- és ipari munkásságot

Oszip István főispán elvtárs, közellátási kormánybiztos végigjárta Sajószentpéter bányatelepeit, az ózdi és a rudabányai gyártelepet, hogy felülvizsgálja a termelés csökkenésének okait. A szerzett tapasztalatok után úgy Ózdon, mint Borsodnádasdon egybehívta az üzemi bizottságot, valamint a bizalmiakat és hozzájuk a következő beszédet intézte.

— A termelésügy a sajóvölgyi szénbányákban, mint az ózdi és borsodnádasdi gyárban csökken, sokan ennek okát abban látják, hogy a közellátás rossz és a dolgozó munkásság cipő, ruha és élelmiszer tekintetében nélkülöz. A fasiszta szellemben aknamunkát folytató reakciósok hol súgva, hol nyíltan kimondják, hogy a régi rezsim vezetői nagyobb fejadagot tudtak juttatni a közellátásra szorulóknak. De azok a reakciósok, akik ezt híresztelik, elfelejtik, hogy ezt az országot a német hadsereg valósággal kirabolta. Az eldugott készletek most már lassan elfogynak.
Elfelejtették azt is, hogy ők segítették elő a németeket abban, hogy országunkat kirabolhassák, és a félrevezetett magyar nemzetet itt hagyták a nyomorúságban. — Mégis ők szítják a tüzet úgy, hogy a reakció lángja itt ott most is felcsap és akadályozza a békés termelőmunkát a bányavidéken és a gyárüzemekben. Meg kell mondanunk a rideg valóságot, hogy a termésünk az őszi vetések kis mennyisége miatt olyan csekély, hogy a fasiszta rendszer által biztosított fejadagot valóban nem tudjuk az ellátatlanoknak rendelkezésére bocsátani. Cipő és ruha sem jut egy bizonyos ideig a nélkülözőknek. Ipari termelésünk felfokozásához idő kell. A közellátáson minden erővel igyekszünk javítani.
Augusztus 1-től a nehéztesti munkások részére a kenyérfejadagot 40 dkg-ról 50 dkg-ra, a könnyűtesti munkások részére 30 dkg-ról 35 dkg-ra emeljük. Az alkalmazásban lévők havonta negyed kiló cukrot kapnak.
Ezek a fejadagok minimálisak, de a jelenlegi közellátási viszonyunk még nem ad módot a nagyobb mérvű javításra. Azonban a lehetőség szerint még növelni fogjuk a fejadagokat. Ennek azonban alapfeltétele a gyors betakarítás és a fokozott békés termelés, nem pedig a reakciós lázítás és tüzetszítás.
Ha a széntermelés fokozódik, a vasgyárak nagyobb munkaeredményt mutatnak fel, akkor a többi ipari üzemek is követni fogják és hamarosan lesz cipő, bakancs a bányásznak, ruha a gyári munkásnak.
A fokozott termelés érdekében megtiltjuk azt, hogy a bánya- és gyári munkások munkahelyüket elhagyva, külön-külön menjenek ételbeszerző útra. Ezzel elaprózzák a begyűjtött terményeket, és elfeketézik a készletet, a munkahelytől való távollétükkel csökkentik a termelést is a feketézéssél felvert árak miatt nehezítik a megélhetést.

A cukor nem ársapkás volt, hanem jegyre havi negyed kiló, a cipő, bakancs, ruha pedig – még a bányásznak is – többnyire csak ígéret. Ha mással nem is, de azzal szinte mindig teli volt, és van a padlás. Ezek mellett a „főispán elvtárs” titulus már csupán megmosolyogtató.

Kiss B.

A kép illusztráció!